Történetükben a kíváncsiskodó találhat egy viszonylag nagy szünetet: nem kékhalál, a fiúk szerint „alkotói szünet”. Érzésük szerint a zenekar megfáradt, és még mindig keresték a nekik igazán fekvő zenei stílust; jött a névváltás is, hisz mégsem illik AzBestként szerepelni az újságokban, ha itt az Amphion. Ködösítés, dobpergés, és megvan a mai felállás: Balázs Miklós (dob), Petres Szabolcs (basszusgitár), Bedőcs Zsolt (gitárok), Bedőcs Imre (ének, billentyű). „Látomás” a cím, meg kell jegyeznünk, hallani fogunk még az előadójáról – remélem. Sajos igen kevés idő jutott a rögzítésre, ez át is jön a hangzás terén; figyelmesen kell tehát hallgatni, hogy mindent jól kivehessen az ember. De megéri! A zenéjükre sokmindent lehet mondani, amolyan heavy beütéses rockzene, mely a kettő határmezsgyéjén, a dallamos halmazt érintve szól.
Öt szám, de mindegyik nagyszerű; legjobb lett a lírai „Lehetett volna”, a maga lassú, ’Gépék „Elátkozott nemzedék”-éhez hasonlító dallamosságával, szomorkás soraival. A legszebb cím birtokosa mellett ugyanúgy megérdemli a reflektorfényt a többi nagyszerű tétel, a „Látomás”, az „Unalmas már”, a „Kősivatag” és a kezdő „Mélység” is.

Igényes? Az biztos. Jó? Az nem szó rá. Tudnak zenélni? Persze. Sokaknak fog tetszeni? Remélem. Mindenre senki nem tudja a választ, de egy biztos: ha a hangzás csorbáját sikerül kiküszöbölni, akkor gyarapodni fog a „legjobb demók” sora, az Amphion névvel! esgé