Valljuk be, nem éljük az újítások korát. Nem jelennek meg meglepően új műfajok, a virtuozitás néha elérhető, de a legtöbb esetben a zenekarok többsége még optimista szemlélet mellett is csak erős közepest kap. Így gondoljuk? Akkor hallgassuk meg a Californian Guitar Trio Whitewater lemezét, és megváltozik az álláspontunk. Az amerikai Paul Richards, a belga Bert Lamp és a tokiói Hideyo Moriya 1991. óta valami igazán egyedit és nem utolsósorban egyedülállót hoznak össze.

Sokszor hallottam már róluk, de most, hogy kezembe fogom a 2004-es nagylemezüket, hirtelen mindent elhiszek. A három zenész hihetetlen profizmussal kezeli a maga-maga –többnyire akusztikus- gitárját, olyan melódiákat és dallamokat összehozva, amiről álmomban sem hittem volna, hogy létezhet. A Californian Guitar Trio egy olyan stílusban alkot szinte a legmagasabb fokon, amit leginkább a progresszív rockhoz lehetne párosítani, ám mégis más, hisz teljesen akusztikus.

Ez az a fajta lemez, ahol nem feltétlenül tűnik fel, hogy vége van egy számnak, vagy elkezdődik egy másik. Nem az tűnik fel, hogy hoppá, itt már másmilyen gitárt használnak, hanem az, hogy egy teljesen más érzés uralja az embert. Az Atlantis misztikussága, a Skyline könnyed harmóniája, a Whitewater kegyetlen merülése mind-mind olyan dolgokat váltott ki belőlem, amiről nem képzeltem, hogy zene egyáltalán megteheti.

Aki szereti a progresszív dolgokat, az feltétlenül próbálja ki, bár lehet, hogy elsőre nem fogja élvezni. Azonban arról ne feledkezzünk meg, hogy ez a cédé nem a világot akarja megváltani, sokkal inkább tisztelegni a nagybetűs Zene előtt, ami képes összekötni az embereket. Ne akarjuk tehát két kávé között a hifiben gyorsan végigpörgetni, háttérzenének használni. Ezt csak úgy lehet igazán és magas szinten élvezni, ha egy fülhallgatóval az ember hátradől, elsötétíti a szobát, becsukja a szemét, és az elsőtől az utolsó percig átadja magát a Zenének.

esgé