Ian Parry, a kettéfűrészelt óriás nem az a fajta énekes, aki túl sokáig bírja egy helyen. Közel 20 éves pályafutása alatt megfordult már a Hammerhead, az Elegy, a Vengeance és az Aryeon - hogy csak az ismertebbeket említsük - együttesekben is, azonban ez sem volt elég neki és önálló projektre határozta el magát. Ismert, javarészt volt zenekaraiból verbuvált tagokat gyűjtött maga köré és 1999-ben Consortium Project I. néven kiadták első közös lemezüket. Ezt követte egy évvel később a Continuum In Extremis, majd, tartva a melodikus, progresszív metal irányvonalat, megjelent eddigi legjobb munkájuk, a Terra Incognita. A borítóról azonnal a Csillagkapu című film és az Anubis maszkját viselő, sakálfejű harcosok jutottak eszembe. Ha nem is pont ezt, de Parry is valami hasonló világot álmodott meg; a történet a közel 4 évszázaddal ez utáni jövőbe érkező utazókról szól, akik előtt feltárul a Terra Incognita, azaz a mindaddig érintetlen világ.

Az introval egybekötött első szám meg is adta a kellő hangulatot, engem egy kicsit a Gamma Ray, Somewhere Out In Space nevezetű albumára emlékeztetett. A Spirit Of Kidness, és főleg a 3. The Ark Of The Covenant című nóták hamar a szívemhez nőttek, de mindez elmondható a többiről is. Elég komoly dob és gitártémákat vonultat fel Casey Grillo és Robert Finan, de a Vanden Plas gitárosának, Stephan Lill-nek köszönhetően igazán igényes szólókból sincs hiány. Ami azonban már első hallgatásra megfogott, az a gyakran előbukkanó keleti motívumrendszer volt; mintha egy indiai piacra pottyanna az ember, egyenesen az égből, aztán pedig a történet összes helyszínén végigkíséri ez a hangulat.

Parry énekhangja - nem szívesen írok ilyet, de - helyenként bántotta a fülemet. Előfordult, hogy nem igazán volt összhangban a zene és az ének, máskor pedig olyan hangokat próbált kipréselni magából, amiket szerintem nem kellene. Néha az Angrával voltam így; hiába gyönyörű az egész szám, de egy kis hamis, vagy túl magas hang az egészre rá tudja nyomni a bélyegét, és az marad meg az ember fülében.

A The Undiscovered World nagyobb zenei élményt nyújtott számomra, mint az egyébként hangzásvilágában és stílusában is hasonló Rhapsody lemezek. Talán azért, mert az előbbiből hiányzik az olaszok által képviselt - részemről egyébként kedvelt, de helyenként túlzottnak érzett - drámai, rapszodikus és ugri - bugri hangulat. Ehelyett viszont egy misztikummal átitatott, már - már a Theriont idéző, gyönyörű női kórussal kiegészített albumot kaphatunk kézhez.

A 11 számból legfeljebb kettőre mondanám, hogy tölteléknek éreztem, köztük sajnos a címadó dallal, amely ahelyett, hogy monumentalitásával hatásosan lezárná ezt az egyébként remek időutazást, egy The Truth Is Out There, itt kicsit talán kommersz zárómondattal egyszer csak elbúcsúzik tőlünk, és már fordul is a cédétartó a lejátszóban…

Ennek ellenére minden Angra, Symphony X és Rhapsody rajongónak ajánlom ezt az albumot, de azoknak is, akik egy közel egyórás időutazásra vágynak az ismeretlenbe, a Terra Incognita varázslattal és sokszínűséggel átitatott földjére.