A Pantera felbomlása és Phil Anselmo meg nem erősített halálhíre után végre eljött a Dimebag Darrell és Vinnie Paul által alapított Damageplan számára a debütáló lemez megjelentetésének legjobb időpontja. A srácok beszervezték a korábban Halfordnál éneklő Patrick Lachmant, aki ugyan jó-jó, de kevés. Lendületes metál számok, alapvetően sajnos a Pantera zeneiségét próbálják továbbvinni, ám sokkal jobban fájlalom –mint Pantera rajongó- látni és hallani azt, hogy a világ egyik legbefolyásosabb zenekarának egykori gitárosára és dobosára mekkora hatást gyakorolt a modern metál, és mennyire el tudtak távolodni az egykori gyökerektől. Persze a különbség nem nagy, hisz mint mondtam kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy csak a név és a felállás változott némileg a Panterához képest, de sajnos átestek a ló másik oldalára, ahol viszont már egy másik közönség lakik. Ennek én nem vagyok a tagja. Lachmannal az az igazi problémám, hogy ugyan mikor énekel, akkor elég tisztességesen csinálja – semmi baj a hangi adottságaival, nagyon jó!- csak az embernek a hörgések és durvítások alkalmával olyan érzése van, mintha Anselmo mestert próbálná utánozni, viszont ez eleve lehetetlen. És ezt inkább az objektivitás, mint a rajongás mondatja velem.

Ha valaki szereti a nu metálnál kicsit durvább, de még mindig MTV barát zenét, akkor ez kell neki. Aki viszont a hajdani Pantera szerelmese, az inkább hagyja ki, mert nagyon lehet csalódni. Persze biztosan jó eladásokat fog megélni a korong, egyrészt a tagok előélete, kapcsolatai, kiadójuk, másrészt pedig a zene miatt, ami ismeretlenül nem rossz, csak sajnos ismerem a tagok előéletét. Valahol pont azt olvastam, hogy ez a cédé egy új zenekartól az év lemeze lenne. Egyetértek. Viszont messze nem az év lemeze egy olyan társaságtól, melynek soraiban ott van Dimebag Darrell és Vinnie Paul is.