Talán soha nem létezett rajtuk kívül olyan zenekar, aki rendelkezett egy multi kiadó támogatásával, amellett, hogy tovább vitte darkos-sötét beütéseit, kicsit elborult, ám mindenképpen kellemes világát. Három évet kellett várni a Deftones White Pony anyaga után az új korongra, ám úgy néz ki, megérte. A szimplán Deftones címre keresztelt CD ugyanis minden –óvatos- várakozásomat felülmúlta. Bár zenéjük mindig nehezen befogadhatónak minősült, -az új cuccon is párszor átrágtam magam-, mégis biztos, hogy az emberek szívének meghódítása náluk nem csak időszakosra sikerült: a 2003-as év eddigi egyik legjobb lemezével kétségtelenül –és törvényszerűleg- kell még nagyobb ismeretségre, hírnévre szert tenniük. Chino Moreno világ életében egy kuriózumot cipelt a torkában, készen arra, hogy bármikor bizonyítson. Például a síkítozós-ordítós kezdő, Hexagram tételben – mellyel leginkább lehetne jellemezni a Deftones munkásságát zenei szempontból. Az egész CD-n meghúzódik valami rejtett, elágyazott feszültség, mely elképzelhetetlen szinten vált a fiúk előnyévé, hisz kihasználták minden pozitívumát.

Aki valami rendkívülit, valami földöntúlit vár ettől a lemeztől, az megkapja, aki csak úgy kíváncsi, az meg majd rájön. Az utóbbi pedig előny - jelen esetben egy szuper korong megismeréséhez hozzásegítő előny.