Az olasz Disarmonia Mundi még 2000-ben rögzítette első nagylemezét, melyet már akkor is maguk kevertek és produceltek, ezen jó szokásukat a Fragments Of D-Generationnél sem megváltoztatva. Kétségtelen, hogy az ország nevét hallva az ember nem egy dallamos death korongot vár, de fő a meglepetés. Zenéjükre leginkább a svéd vonal, elsősorban a Soilwork volt hatással, ami nem is csoda, hisz a Soilwork énekese, Bjorn Strid kapta meg a mikrofont. Azonban az érdekességek itt korántsem fogynak el; vegyük csak Ettore Rigottit, aki a gitárért, a dobokért, a tiszta énekekért és a billentyűkért is felelős, vagy a csapat ex-énekesét, Claudio Ravinalet, aki a szövegek nagy részét, valamint a háttérvokálozást tudhatja magáénak… A hangzást muszáj megemlíteni, ugyanis az egyik zenekartag házi stúdiójában vették fel és keverték meg. A cucc viszont meglepő módon rendkívül megdörren, és nem hiszem, hogy sokkal több felszerelés állt volna eleinte rendelkezésükre, mint egy-egy magyar zenekarnak. A nóták felépítése is kiváló, ahol kemény részek vannak, hasító gitárokkal, ott azoknak van hely, míg a -sokkal kisebb számban jelen lévő- lassú, szintis részek pedig szintén megtalálták a legmegfelelőbb pozíciót. Bjorn Strid hangjába persze nem is lehet belekötni, hisz tökéletesen hozza a Soilworkból már jól ismert hangszínét. Ettore Rigotti már sokkal érdekesebb, ugyanis “lágy” háttérvokálozása iszonyatos dallamot ad a számoknak, mint ahogy az a Come Forth My Dreadful One tételnél tapasztalható is.

És akkor eljutottunk oda, hogy a lemez igazából nem nagy durranás. Ne értsetek félre, akinek a death metál a szíve csücske, annak biztosan iszonyatosan be fog jönni, a Soilwork fanok is szeretni fogják, de… Kezdjük ott, hogy nagyon sok helyen tűnik úgy, mintha szimplán a lélekrepülő csapat klónjaként működnének. Tele jobbnál jobb dalokkal, mint a kezdő Common State of Inner Violence, az énekdallam terén a Space Monkeezt idéző Red Clouds, a hihetetlen lendületes Quickstand Simmetry, ám mégsincs egy olyan dal sem, mely pluszt nyújtana, mely kilógna a sorból. Van ez a hatalmas, tíz számos, Disarmonia Mundi nevű massza, és egyszerűen mikor kikapcsol a lejátszó, nem sok marad meg az ember fejében - egyszerűen elmennek az ember füle mellett. Hiányzik egy fogós riff, egy elsöprő dal, valami, ami ledönt a lábamról - mint a Kotipelto korongnál: jobbnál jobb dalok, mégse tudsz egyet sem kiemelni, ezáltal közepesnek érzed az egészet…

Akik először hallják a bandát, feltehetőleg nem most fognak belezúgni. Akik először kalandoznak a dallamos death vizeire, feltehetően nem most fogják megszeretni. Viszont akik szeretik a stílust, Bjorn másik bandáját, azoknak kimondottan javaslom, nekik nagyon jó hallgatnivaló lesz.