A latin nyelvből kölcsön vett néven nyomuló finn banda már a második nagylemezét adja ki a Spinefarm gondozásában. Ez a cédé viszonylag későn –bő egy év után- jutott el hozzánk, ám mivel egyenlőre nem tudunk róla, hogy a társulat már készülne az koronggal, így úgy döntöttük, bemutatjuk. Számomra ez az első megismert lemez, és egyből levett a lábamról. A kíváncsi olvasók számára már az is elárul valamit, hogy a Petri Lindroos énekes-gitáros, Markus Toivonen gitáros, Jukka-Pekka Miettinen basszusgitáros, Oliver Fokin dobos és Meiju Ehno szintetizátoros alkotta banda Iron anyagát a legendás Finnvox stúdióban maszterizálták… A megszólalásra tehát nem lehet panasz, főleg, hogy a felvételekért a Koppenhágában tevékenykedő Flemming Rasmussen volt felelős, aki a Metallica Master of Puppets diszkje fölött is bábáskodott annak idején. A megszólalásba tehát nehéz belekötni, de valahogy a zenével is így van az ember. Alapvetően a melodikus death/black metál színterén mozognak, de olyan hatások alatt, mint a Rhapsody, a Dark Tranquillity és még sokan mások… A saját nevüket viselő debütáló lemezt nagyon sok magazin tartotta az év egyik legerősebb kiadásának, szóval nem meglepő, hogy érdekelt, mit hoznak össze viking metálék.

Mint már mondtam, alapvetően melodikus death/black, de igen sok folk elemmel vegyítve. A sokszínűség ennek is köszönhető, de persze ne felejtsük el a nagyon szép részeket hozó (és mellesleg csinos…) szintis hölgyet, Ehnot se. Aki még kimondottan lehengerelt, az Miettinen aki a basszust kezeli. A srác hihetetlen pontosan érzi a hangszerét, és a témái is döbbenetesek néha, mint mondjuk a Sweet Sword Chantban. A Ferrum Aeternum című akusztikus nótával indul az egész lemez, elég komoly népzenei hatásokkal, majd kiderül, hogy mi is igazából az Ensiferum! A címadó Iron egy nagyon kemény, lendületes darab, ahol az énekes srác hangja tökéletesen hozza a stílushoz illő hörgős/sakálos témákat, de nem egyszer vált át teljesen tiszta, lendületes énekbe is. A Sword Chant basszustémái előtt még mindig nem tudok mit mondani, nagyon jó! Ismét egy kis laza bevezetés a Mourning Heart – Interlude személyében, két balladisztikus hangvételű darab, a Tale of Revenge és a Lost in Deaspair. A másodiknál nagyon agyasan megoldott elektronikus/akusztikus gitárváltások és a magával ragadó tiszta ének. A szintivel nagyon jól erősítik meg a refrének előtt a dalokat, aztán csak marad néha a csodálkozás, mert bizony igen keményen belenyom néha a betonba! A Slayer of Light egy elég közhelyes metál témával indít, de meglepő módon sikerült nagyon jól eltalálniuk a dobhangzás. Markáns gitárok, majd jön a viking harci himnusz, az Into Battle… Szinti, dobpergés, gitár, majd hirtelen erősödik minden, és ismét visszatér az Ensiferum riffgépezete. Az utolsó két dal ismét a lassabbak közé tartozik: a Lai Lai Heiben ismét az akusztikus és elektronikus gitárok váltakoznak, jelentős középkori folk hatással. A Tearsban pedig egy varázslatos hangú hölgyemény is vendégszerepel – akárcsak az előző tételben… Sajnos a lány neve rejtve marad, pedig nagyon varázslatos hangulatot ad mindkét számnak. Talán Meiju Ehnu szintis, vagy Johanna Vakkuri, aki már az Ensiferum kiadványon is szerepelt? Nem tudni, pedig jó lenne…

A cédét mindenkinek ajánlom, akár időutazásnak, akár egy gigantikusan erős, dinamikus és precíz metál banda megismeréseként. Aki kihagyja az Ensiferum Iron lemeze jelentette ziccert, az bűnt követ el!