2002-ben, mikor Dino Cazares otthagyta a csapatot, aztán jött a Demanufacture korong, kétségtelenül a mainstreamba való beolvadás tűnt a Fear Factory egyetlen jövőjének. Mikor elkezdtek nyilatkozni az Archetyperől, meg hogy sokkal brutálisabb lesz, őszintén szólva szkeptikus voltam. Nem hittem, hogy túl tudnak lépni a Nickelback és Godsmack jelentette rádiónyálon. Aztán mégis. Nagyon meglepett. Az aktuális nagylemez ugyanis a Fear Factory történelmének egyik legjobb, legkeményebb alkotása. Visszatértek a nekik oly jól álló, igazi fearos stílushoz, amin már csak külön dobhat az, hogy nyáron a Slipknottal fognak közösen turnézni. Szóval Burton C. Bell és csapata ismét itt van. Eszméletlen a srác. Visszatérő lemezhez illően ismét megragadta azt a nyers, természetes, ordító hangot, ami mindenkit megfogott. Az olyan számok, mint a Slave Labor, a Cyberwaste, vagy a címadó Archetype kétségtelenül meggyőzött arról, hogy még Raymond Herrera dobos is ismét visszatalált önmagához, méghozzá az agyatlan, brutális, hihetetlen gyors dobfutamaival. A kemény, durva tételek mellett ugyanakkor felüdülés a lassú, balladisztikus Bite The Hand That Bleeds és a sokkal technikásabb Drones.

Kétségtelen, hogy a Fear Factory a pár éves hanyatlás után vissza tudott térni, ki tudta köszörülni a csorbát. Méghozzá nem is akármilyen módon, ugyanis az Archetype egy igazi klasszikusnak is vehető. Minden benne van, ami a zenekart naggyá tette, kivéve Dino Cazarest. Ugyanakkor dicséretes, hogy a srácok végre Dino nélkül is talpra tudtak állni. Tízből kilenc. Állat.