Derek Sherinian neve hallatán a legtöbbünknek valószínűleg továbbra is a Dream Theater ugrik be elsőként, mint kapcsolódási pont, bár az ez asszociáció már messze nem a leghelyesebb. Igaz, hogy a billentyűs guru annak idején lehúzott négy - felhőtlennek nem éppen mondható - évet Petrucciékkal, de munkásságának igazi jelentőségét mégis szólólemezei adják. A 2003-as Black Utopia utódjaként megeresztett Mythology ismét egy olyan instrumentális lemez, mely alapján készítőit változatlaul a profik táborába sorolhatjuk.

Zakk Wylde, Steve Lukather, Brian Tichy, Steve Stevenson, Allan Holdsworth valamint John Sykes személyében hat (!) gitáros is tiszteletét teszi az albumon, ráadásul nem egy közülük már az előző lemezen is felbukkant. (Mi több, a hírek szerint a készülő ötödik szuperprodukcióban is valamennyien kiveszik a részüket.) Természetesen felesleges tobzódás lett volna ennyi nagyágyút mozgósítani, ha mindannyian ugyanazt a stílust képviselnék, de mivel nem így van, élvezettel csemegézhetünk az acélosabb, durvulós keménykedések és a csodaszép, lágy megoldások között. Basszuson Tony Franklin, Rufus Philpot és - ha már a mitológiánál tartunk - az ifjú titán, Marco Mendoza kísér, a dobok mögé pedig Simon Phillips vackolta be magát.

Ekkora és ilyen minőségű zenészgárdával már-már bravúrszámba menne szar albumot összehozni… főleg emberünknek. Nem is sikerült a „mutatvány”, olyannyira, hogy kis túlzással maga a témaként választott egész görög hitvilág sem lehetne ennél a lemeznél élvezetesebb és sokszínűbb. Vannak itt markáns riffekkel támogatott igazi metálos futamok, mint például a nyitó Day Of The Dead, melyet háromszor hallgattam meg egymás után, mielőtt tovább engedtem volna pörögni a korongot… Vagy a másik véglet, az egészen könnyed, csodaszép dallamokkal kényeztető A View From The Sky. Ének nélkül, így talán még kellemesebb. És itt a temperamentumos El Flamingo Suave - lehetséges lenne, hogy már az ókorban is spanyolgitáron pengették a kecses flamencot? Derek biztosan tudja.

Már majdnem mondanám, hogy tökéletes munka, de sajnos ott az a fránya uccsi szám. Nem tudom, Zakk Wylde szeret-e énekelni, vagy csak kellett neki, de maradjunk annyiban; jobban áll neki, ha gitározik. Bár sejtem, hogy csak poénnak szánták, nekem nem jött be.

Ezzel együtt is le a kalappal a „szintetizátorok Caligulája” és csapata előtt, hiszen iszonyat igényes és változatos album lett a Mythology. Persze ezt is meg lehet unni előbb-utóbb, de sebaj; addigra pont kész is lesz az új lemez.