Mind rajongótáborát, mind pedig a szakmát alaposan megosztotta a norvég zenekar negyedik nagylemeze, a Blueprint. Egyesek a 2005-ös év legizgalmasabb metal albumát vélték felfedezni benne, míg mások fanyalogva tolták félre a korongot, mondván: hova tűnt az az igazi thrash/death himnuszokat játszó Extol, amelyet annak idején annyira megszerettek. Bevallom, a banda korábbi munkáit nem ismerem, de meghallgatva aktuális nagylemezüket úgy vélem, mindkét félnek igazsága vagyon.

Egyrészről a boldogoknak, hiszen valóban újszerű, lendületes hallgatnivalóról van szó, amely dallamosabb, - értsd könnyedebb, már-már dúdolható - fesztelen témákat éppúgy felvonultat, mint nyomatósabb, hörgős, kemény részeket. Emiatt talán még a progresszív jelzőt is kiérdemli az anyag. Másfelől viszont a legkisebb jóindulattal sem nevezhető (már) death metálnak, amit játszanak, és a thrash-es hatások is csak nyomokban bukkannak elő a lemezen, ráadásul nem is minden számban. Szűz füllel hallgatva a progresszív modern metal kategóriába sorolnám a Blueprintet, bármit is csináltak annak előtte.

Tetszik, hogy sok tördelt ritmust és félhangot szőttek a dalokba. Nehezebb megunni az anyagot egyrészről, másfelől több felfedeznivalót is nyújt, hisz három hallgatás után még nincs az ember fejében az egész album. Néhány kiemelkedő szerzemény is jutott a 49 perces korongra: a slágeresen könnyed, bánatos de valahogyan mégis vidám Pearl, a félig zúzdás, félig elszállós Void, vagy éppen a váltásokkal teli, középtempós Essence.

Ez idáig rendben is lenne. Az egész album képe azonban már nem ennyire pozitív. Peter Espevoll hörgései - melyek elsőre még nagyot szakítanak - a lejátszásban előrehaladva egy kissé unalmassá, majd idegesítővé válnak, hiába lép be ellensúlyozásként itt-ott a dallamos ének, már megette a fene. A dalok egy része pedig, melyek talán a progresszivitás jegyében születtetek, annyira kusza, hogy sokadik nekifutás után sem igazán értem, miért kellett annyira kicsavargatni, megbonyolítani őket. Kár értük.

Távol álljon tőlem, hogy a 2005-ös év lemezeként aposztrofáljam a korongot, már csak a fent ecsetelt hibák miatt is. Ugyanakkor túlzottan is érdekes próbálkozás a Blueprint ahhoz, hogy csak úgy elszaladjunk mellette.