Kicsit unom már, hogy minden feltörekvő zenekar le akarja zúzni a fejemet. Így van ez a belga Do Or Die esetében is, mégis sikerült pozitívan meglepnie. A banda alapvetően hardcore zenekarnak tartja magát, ami az „énekre” maximálisan igaz, viszont a zene kőkemény metal, méghozzá a profibb fajtából. A csapat a zúzás mellett jól ismeri a dallamok világát is, igyekeznek a gitárral játszani is, nem csak lesújtani. Mindezek ellenére -sajnos- nekem a lemez továbbra is beillik a tucat brutálkodás közé.

A csapat eddig két CD-vel és egy kislemezzel rukkolt elő, majd a Tradition-t 2005-ben jegyzi az Alveran Records és a Century Media közösen. Az előző kreálmányokat nem ismerem, de az a sejtésem, nem különbözhetnek sokban a mostanitól. Tudni illik, ez a lemez sem a változatosságától lesz híres. A zene végig magas fordulatszámon pörög nagyon pontos és precíz dobjátékkal és kőkemény riffekkel. Olyannyira ostromolják a fülkagylókat, hogy a hetedik szám (The Pact) elején megszólaló kis belga folk betéttől eltekintve már-már az az érzése az embernek, hogy végig egy számot hallgat. Kicsit sok ez egy háromnegyed órás anyagot tekintve. Tulajdonképpen bárhol is kezdi el hallgatni az ember a korongot, kitűnő dalokat hallhat, de egyben már hosszúra sikeredett ez a zúzás.

A leginkább hardcoreos elem a vokál, ami egyszerre két tag (Chris és Angelo) nevéhez fűződik, akik nehezen különböztethetők meg egymástól: végig megy az üvöltés. Felmerül hát a kérdés, hogy miért kell erre két ember… Kicsit előtérben is vannak a zenéhez képest, ami az acsarkodást tekintve nem feltétlen előny.

Összességében tekintve ez egy olyan anyag, amit jó meghallgatni, de nem hagy mély nyomokat. Egy nem kőkemény HC fan nem fogja többször visszatenni a lejátszóba.