A német Code of Perfection debütáló együttes itt a zenemagazin.com oldalán, így az alapjában véve három tagú formációt csak kevesen ismerhetik, zenéjüket pedig még a cédé meghallgatása után sem lehet igazán kiismerni. A harmincas évein túl lévő csapat Thoersten Koehne (gitár - basszus), Kesuke Nishimoto (basszus) és Frank Krauss (dob) kiegészítő stúdiócsapatával valóban talált egy stílusosan utolsó kiutat (Last Exit), hogy mégis nyomot hagyjon a zenei utókornak, nem is méltatlanul.

Az ex - Demon Drive gerincét alkotó gitáros-dobos páros olyan zenei mozaikot rakott össze az alig négy hónapja megjelent albumon, ami után az ínyencek joggal nyalják meg a tíz ujjukat. Egy hiányosság már rögtön itt napvilágra kerül, hiszen az igazi célközönség nem derül ki. A majd tucat dal heterogén stílusát csak Koehne improvizatív, szupergyors, helyenként szuperlírai gitárjátéka forrasztja egységbe, így a majdani közönség tombolva fanyaloghat az anyagon. A csapat, és főleg Koehne elismerten Joe Satriani nyomán halad, aki tagadhatatlan mestere és virtuóza a műfajnak és a hangszernek. Sajnos Koehne ezzel együtt is a stílusok kavalkádját és ámulatba ejtő gitárjátékát egy cédére erőszakolta fel, ezért is érzem az anyagot amolyan magamutogató örömzenének.

Mindeközben Krauss a dobjátékával a skandináv hard - rock elődök nem gyenge tanítványaként tündököl, a két szám erejéig besegítő, Fredy Doernberg, - aki billentyűsként Axel Rudi Pell mellett kupálódott ki - kifejezetten méltó játszótársa a virtuóz gitárosnak. A lírikus betétszámok, amilyen a Hearts in Atlantis jó pihentetők lesznek majd egy koncerten, itt a lemezen csak töltőanyagként funkcionálnak. Gyönyörű, mégsem idevaló az Underneath A Blue Kiss klasszikus gitárjátéka, és a Psychotic Nightmare zenei kaotikussága.
A megmaradt nyolc dal csemege, és fenntartás nélkül ajánlható a klasszikus vagy skandináv-újhullámos hardrock rajongóknak. És csak remélhetjük, hogy Thoerstennek mégsem ez lesz a Lost Exit.