Black metálról lesz szó az alábbiakban, mégpedig svájci black metálról. A zenekar 1997-ben alakult, és négy megjelent demo után tavaly jutottak el odáig, hogy kiadják első hivatalos nagylemezüket. Kissé furcsa lehet, hogy ilyen nehezen találtak maguknak kiadót, de egy rövid fülelés a Where Witches Burnt albumba mindenre magyarázatot ad. Teljesen átlagos, kliséktől hemzsegő, tipikus black anyag ez, pont olyan, amivel nem lehet nagyot bukni, igaz, nagyot nyerni sem.

Kis kiadó lévén valszeg a Cartel Media is a fentiek alapján szerződtette az Atritast. Inkább fogyjon valamennyi lemez lassan, de biztosan, minthogy egy kísérletezős csapattal jól befürödjenek. Márpedig aki valaha is hallotta a Cradle Of Filth vagy a Dimmu Borgir zenéjét, annak ez a háromnegyed órányi vinnyogás igencsak ismerős lesz. Sistergős gitárok, krákogó énekes, és természetesen misztikus billentyűszőnyeg is jár mellé. Nem rossz egyáltalán, de mivel szinte teljes egészében sablonokra épül a zene, mellőzi a legkisebb izgalmat, felfedeznivalót is. Még a pofijukat sem sikerült rendesen bemázolni fekete-fehérre, hogy valamennyire félelmetes legyen. A dobos gyerek például úgy néz ki, mint aki belefejelt egy vödör mészbe aztán meg a szeme közé ugrott egy madárpók. Hogy a zenekar nevét sem a logoból, hanem a Media Player jóvoltából tudom, már csak természetes.

Valószínűsítem, Svájc nincs annyira eleresztve az ilyen halálhordákkal, hogy tombolna a konkurencia arrafelé, és valami nagyon egyedit kellene művelniük a rajongók kegyeinek elnyerésért. De a nemzetközi porondon mérve ez a teljesítmény már elég fakó - még ha az anyag lényegében korrekt is.