A norvég csapat alig egy éve (2005. szeptembet 15.) megjelent albuma erősen megosztotta a rajongók és az elemzők népes táborát. A 10. stúdióalbumát bemutató zenekar sok meglepetést már nem villant, de az albumot kísérő fanyalgással személyesen nem értenék egyet. Mert az Arcturus megmaradt olyannak, amilyen volt és albumuk ha a műfaji sajátosságokat is figyelembe vesszük igazán élvezhető. No nem csak úgy slágeresen, hiszen az együttes világ életében avantgard-metal stílusban nyomult, hanem úgy intellektuálisan.

A zenei csomag ugyanis némi belegondolást, némi átlényegülést igényel, mozaikokból, sok-sok noktürnből összerakott zenei motívumból áll, így időnként kaotikus, időnként galaktikus. Emlékeimben felrémlik a Pink Floyd mai füllel már nosztalgikus debüt időszaka. A kritikusok az ő számukra is kitaláltak egy új műfajt: a pszichodelikus rockot. Hát szabadon plagizálva az Arcturus a pszichodelikus-metal megalkotója. A zenei teljesítmény amolyan skandinávos, különösen a dobos, Jan Axel „Hellhammer” Bomberg alakít újra emlékezetest.

Az énekes szupersztár, „Vortex” hangfekvése, skálagazdagsága még mindig lenyűgözően bő, és persze ne menjünk el dicséret nélkül a billentyűs Steiner „Sverd” Johnson játéka mellett sem. Tény, hogy nem egyszerű az album. Ami viszont könnyen beazonosítható, az Carl Sagan enyhén átdolgozott grafikája a borítóról. Hálátlan dolog újítónak lenni és az Arcturus lemezeivel folyamatosan próbálkozik. Hol ilyen, hol olyan sikerrel. A tisztelt hallgatóra bízom, hogy ez a darab melyik minősítést érdemli. Nekem némi pszichorásegítéssel (értsd: két sör) egész jó!