Stonehenge és Da Capo - ennek a két hazai bandának az egykori tagjaira épül a három éve alapított szupercsapat, mely nevét az indiánok hitvilágában szereplő szellemek után választotta. A Wendigo első kiadványa egy három dalt tartalmazó, a zenekar honlapjáról is letölthető promóciós kislemez volt (Disconnected, 2004), mely szinte kivétel nélkül pozitív kritikákat kapott a hazai szaksajtóban. A folytatás, immáron egy teljes hosszúságú album formájában, idén nyárom érkezett meg.

Nagyon rossz passzban kapott el két évvel ezelőtt az EP, hiába is értékelem mostani füllel fantasztikusnak, akkor egy kicsit sem tudott megfogni. Kétségtelenül újszerűen hatott, de mégis túl kuszának és megfoghatatlannak éreztem, pedig vagy fél tucatszor átrágtam magam rajta. Hogy miért volt így akkor, nem tudom. Talán éretlen is voltam még, és lusta időt hagyni az anyagnak, de akárhogy is, most már teljesen mindegy. A sors - és a főszerk… - szerencsére úgy akarta, hogy ismét a kezembe kerüljön egy Wendigo korong, mely alapján már bánnám, ha csak úgy elszaladt volna mellettem ez a remek csapat.

Lássuk miért is…

A Let It Out hét vadonatúj szerzemény mellett a Disconnected számait is tartalmazza, melyeket sikerült remekül beágyazni a frissen írt nóták sorába. Rögtön a nyitó, régi-új Broken egy hátborzongatóan bizsergő, ezerszínű darab, tele energiával és emócióval. Az iszonyatosan kemény és agresszív témák után olyan könnyed, szárnyaló refrén következik, hogy túlzás nélkül felszabadító erejűnek érezhetjük azt. Ez a sokszínűség - a zúzdával párhuzamosan megjelenő könnyed dallamvilág - végigkísér minket az egész albumon. BZ (Bátky-Valentin Zoltán) énektémái egészen figyelemreméltóak. A hörgéseket, a mélyebb és magasabb vokálokat is egyformán, közel tökéletes módon tudja prezentálni, és mindehhez - sajnos idehaza nem feltétlenül magától értetődő - kifogástalan angol kiejtés is párosul.

Természetesen a hangszeres szekció sem marad el a frontember teljesítményétől. Kozi és Jozzy ötletesen penget, a szólók is csodálatosak, kedvencem a záró Two As One-ban lenyomott vezértéma, ahol a legváratlanabb pillanatban fordul át a gitárjáték egy isteni szólóba. (Két év kellet rá, hogy felfedezzem…) A dobok (Crow) és a basszer (Rob) is teljesen rendben vannak, technikás, stabil alapot adnak társaik játékának. Az új szerzemények közül fontosnak tartom kiemelni a Thousand Voices című tételt, mely a három percbe sűrített komponálás iskolapéldája, valamint a spanyolgitárral felkönnyített, szövegvilágában is latinos Sangre De Diost. Ez utóbbi szerintem az album legjobb nótája. A háromnegyed órás gyűjtemény többi tétele is egytől-egyig igényes és izgalmas darab, de nekem ezek tetszettek a legjobban.

A felvétel a HSB stúdió csapatának egyik legjobb munkája, ennek megfelelően a cucc lényegében kifogástalanul szól. A világos, a tagok képeivel kívül-belül gazdagon teleszórt borító gyönyörű, apró szépséghiba, hogy két dal sorrendjét felcserélték a korongon lévőkhöz képest.

Nem vagyok zenész, nem tudok érdemben megszólaltatni egyetlen hangszert sem, de nagyjából érzem, mi a jó zene. A Let It Out pedig az, nagyon is az. Talán ha a közelmúltban kaptam volna kézhez az EP-t, nem jelentett volna számomra ekkora pozitív meglepetést a csapat muzsikája. Így viszont, holtversenyben az Angertea tavaszi anyagával, a Wendigo mesterművét tartom az idei év (eddigi) legjobb magyar metállemezének.