Gyönyörű külső, könnyen befogadható belső. Tömören ez az Agents Of Man első stúdióalbumának tömör jellemzése. Meggyőződésem, hogy a banda elsősorban Amerikában válik majd a későbbiekben népszerűbbé, bár talán itthon is akad egy-két hardcore fanatikus, akik kaphatók lesznek arra, amin jersy-i ötös ügyködik. Bár kedvelem a hc zenéket, azt azért nem merem kijelenteni, hogy meg vagyok győzve a lemez többszöri meghallgatása után.

Az egyetlen dolog, ami miatt nem tudom egykönnyen megemészteni ezt az anyagot, az Puda, hangja. Nem arról van szó, hogy a srác nem tud énekelni, - ezt többször is bebizonyítja a lemezen - hanem arról, ahogyan és ahol ezt teszi. Az agresszív, társadalombíráló szövegek az ő szájából engem speciel nem késztetnek a terítéken lévő probléma többszöri megfontolására. Falra hányt borsó. Gyakorlatban ez így néz ki: Van egy nagyon fogós, jó dal, mint például a második tétel, a No Tomorrow. A szám egészen a refrén üvöltésmentes részéig nagyon durva és komoly alkotás, de amint felcsendül Puda lágy éneke, kirohanok a szobából. Mintha hirtelen egy Blink 182 újjáalakulás menne végbe az album keretein belül (semmi bajom a Blinkkel!). Értitek miről fecsegek itt: Nem áll össze a kép!

Egyébként a dalokban egész sok fantáziát látok, bár az nem kétséges, hogy jó pár dolgot merítettek a fiúk más csapatok zenéjéből is. A kritikát félretéve azért illik megemlíteni legalább pár dalt, amik azért egész színvonalasra sikerültek: Death Of Me, No Tomorrow, Blood Money, Without Trace. További érdekesség lehet, hogy az anyagot a Century Media jelentette meg és a borítón látható szép képet Rey Fonseca, gitáros alkotta.

Remélem a legközelebbi anyag meghallgatása után már elmondhatom magamról, hogy megvilágosultam és értem mit akartak átadni a fiúk a lemezen keresztül. Addig is maradok az új All That Remains korongnál.