Hiába Németország egyik legrégebbi és legigényesebb melodikus metált játszó csapata a Domain, nevük hallatán valószínűleg igen kevés emberfia bólint rá automatikusan, hogy „igen, igen ismerjük őket”. Persze, mert mindig csak a Helloween meg a Gamma Ray… Na sebaj, most megismerjük Axel Ritt remek csapatát, és az együttes húszéves fennállásának alkalmából megjelentetett albumot is.

A Domain (akkor még Kingdom) első albumát a nyolcvanas évek végén adta ki, mely stílusát tekintve jól illeszkedett a korszakra jellemző dallamos, power metálos vonulathoz. 1991-ben, három sikeres nagylemez után aztán takarékra kapcsoltak a srácok, és hosszú kihagyás után, csak egy évtizeddel később jelentkeztek ismét új anyaggal. Azóta azonban ismét aktív a kis csapat, és majdnem minden évre jut valami finomság; legutóbb épp a zenekar két évtizedet magába foglaló munkásságát koronázták meg Stardawn nevezetű korongjukkal.

Az eredeti felállásból mára csak Axel Ritt gitáros/producer maradt hírmondónak, Jochen Mayer basszeros és Carsten Schulz énekes épp az új album októberi megjelenése után lépett ki az együttesből. Pótlásuk semmi perc alatt megtörtént, kíváncsi leszek azért milyen a friss eresztés, hisz a távozott tagokat nem lesz éppen könnyű pótolni, felülmúlni pedig kiváltképp nem. A kissé talán gyerekes borítóval büntetett lemez ugyanis igazi mestermunka, minden túlzás nélkül. Valószínű persze, hogy Ritt mester keze van a dalszerzéstől kezdve a hangszerelésen át sok minden okosságban, de ettől függetlenül az egyéni teljesítményeket, főképpen Schulz fantasztikus énekét mindenképpen meg kell említeni. Nagy kár, hogy a srác otthagyta a csapatot, hiszen igazán képzett, karakteres hangot ajándékozott az albumnak.

A Stardawn kilenc dalt tartalmaz közel hetven percben - talán már ebből is érzékelni lehet, hogy nem mezei power metálról szól a történet. A számok szimfónikus elemeket ugyanúgy tartalmaznak, mint keményebb, heavy közeli riffelgetésket, de a progresszív elkalandozások sem állnak túl messze a Domain zenei világától.

Talán a nyitó All In The Name Of Fire még nem az a nóta, amitől elsőre illik seggre ülni, de mindenképp egy tökös kis bemelegítés az elkövetkezendő „csillagközi utazáshoz”, és az igazi nagy ászokhoz. A Temple Of The Earth egyik legkedvesebb dalom a cédéről, főleg a refrén miatt. Ez akár a győztesek indulója is lehetne; ha bárhol, bármikor érezted már úgy, hogy nyertél az életben, ezt a számot arra az alkalomra írták Neked! Emelkedett hangulat, szolid elegancia, finom kórus, valóban csodaszép szám!

Érdekesség, hogy a harmadik helyen egy Chris de Burgh feldolgozás, a Don’t Pay The Ferryman is felkerült a korongra, alaposan berockosítva, ahogy azt kell, hehe. Az album közepe fele egy lassabb tételt élvezhetünk (I Ain´t No Hero), majd újabb telitalálat következik: Headfirst Into Disaster. Rock n’ roll és energikus speed metál ötvözete, érdemes megfülelni. Van aztán még itt három nóta, ezek - bár koránt sem rosszak - kitörölhetetlen nyomokat igazán nem hagytak bennem. Az album csúcspontja egyértelműen a záró, több mint 25 perces Shadowhall című opus. A dal hét összefüggő fejezetre van bontva, mégsem tördelték őket külön trackekre. Éppen ezért javaslom, csak akkor kezdjetek neki a meghallgatásának, ha van egy laza fölös fél órátok, menetközben ugyanis nehéz lesz kinyomni a lejátszót, hiszen remekül felépített, összetett, izgalmas számról van szó. Én legalábbis nem szívesen állítottam volna le félúton…

A lemez tehát igazán jól sikerült, színes, igényes produkció, fő erőssége, hogy több stílust egyesít úgy, hogy mégis meg tudja tartani klasszikus hangulatát. Remélem, az újonnan érkezett tagokkal (Chity Somapala ének, és Steven Wussow basszusgitár) is tartják majd a hasonló színvonalat a srácok. Addig is, amíg ezt megtudjuk, hallgassátok sokat a szülinapi albumot!

www.domainband.de