A napokban olvastam az egyik magyar rockzenei lapban egy szösszenetnek sem nevezhető kritikát a szóban forgó lemezről. Nagyon feldühített, az a hozzáállás, amit a cikk írója tanúsított a lemez iránt (arról ne is beszéljünk, hogy mindezt körülbelül két rövid bekezdésben vitte véghez). A kritikában az egyik legfőbb érv a banda ellen az volt, hogy nem tudja tartani a tempót a többi metalcore zenekarral. Természetesen az emlegetett sztárcsapatok nincsenek megnevezve, így mint érdeklőd olvasó, akaratlanul is továbbgondoltam a gondolatmenetet…

…Biztos nem lehetek benne, de lemerném fogadni, hogy a kollega a Killswitch Engage-re gondolt elsősorban (talán, még a Caliban is eszébe jutott). Nos tájékoztatásul közlöm, hogy az All That Remains közös turnét bonyolít le a K.E-vel. Kérdem én, ha ilyen rosszak a srácok, miért pont őket választották előzenekarnak? Úgy érzem ennél több magyarázatot a téma nem érdemel.

Az All That Remainsnek az idei év egész jól sikerült. Nem csak az emlegetett turnét sikerült elcsípniük, hanem példának okáért a This Calling című daluk a Fűrész III. hivatalos zenéje lett. Ezen kívül töménytelen mennyiségben nyomatják őket az amerikai zenei és társasági oldalakon. Úgy is mondhatnám, mindenhonnan ők folynak, még a csapból is.

A siker nem érdemtelen! Ha úgy nézzük, hogy a This Darkened Hearttal (második albumuk) a banda fellépett a siker felé vezető lépcső második fokára, a The Fall Of Idealssal ezúttal nem egy lépcsőfokot, hanem legalább hármat jutott előrébb. Az album legfogósabb és egyben legslágeresebb dala a This Calling lett. A megfogó, fülbemászó refrének egyébként egyfajta védjegyei ennek a mostani korongnak. Több „ezt tuti elnyomják a koncerten” dal is született: Not Alone, We Stand, Whispers (I Hear You). Külön kiemelném még a The Weak Willed című számot. Az album talán legsúlyosabb, legdurvább hangvételű „szereplője” ez az alkotás. Az ismertetőkben olvasható melódikus death metál jelző leginkább erre a dalra kenhető rá.

Oli Herbert és Mike Martin gitárosok valami elképesztő módon zúznak az egész album folyamán, nem mintha Shannon Lucas (már nem tag, helyette élőben Tim Yeung dobol) dob vagy Jeanne Sagan basszustémái unalmasak lennének. Phil Labonte énekes teljesítményéről talán elég annyit mondani, hogy a három albumon itt ereszti ki a legjobban a hangját.

Említést érdemel továbbá még a borító is. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez az artwork a kedvencem az idei év termései közül. Tök jól visszaadja a lemez sötét, kicsit elborult lelkivilágát.

A dallamosabb metálcore kedvelőknek egészen biztos be fog jönni az album. Tegyetek vele egy próbát!