Tavaly előtt nyáron volt szerencsém oridzsinál verzióban kézhez kapni a banda A Semmi Ágán című nagylemezét, ez volt az első alkalom, hogy belehallgattam a tatabányai death metálosok egy anyagába. Maga a muzsika nagyon tetszett, de Mikus Tamás hörgős-morgós (amúgy baromira karakteres) énekét valahogy az istenér’ se tudtam megszeretni. Az aktuális korong kissé megkésve (megjelenés után pár hónappal) jutott el hozzám, kiváncsi voltam, milyen újdonsággal szolgálnak nekünk a srácok.

Mindenekelőtt a borítót szeretném megdícsérni, a gyönyörű artwork Niklas Sundin, a Dark Tranquillity gitárosának műve. A promóciós papírtok alapján a frontborító igazán szép lett, gondolom a könyvecske belseje sem marad el mögötte. Ami a hangzást illeti; az anyag az Audioplanet Stúdióban készült, szerintem kellően súlyosra és erőteljesre sikeredett. Olvastam pár helyen, hogy a dob állítólag nem úgy szól, ahogy annak kellene. Kivételesen nem hifin, hanem kis számítógépes hangfalon hallgattam az albumot, ott egyáltalán nem éreztem gázosnak, ettől függetlenül persze lehet, hogy más cuccal kicsit zavaró a pergő vagy a lábdob hangzása. Én nem érzékeltem ezt.

Hazudnék, ha azt állítanám, pontosan emlékszem még az Agregator első nagylemezére, hiszen pár hallgatás után elajándékoztam azt (szégyellem is magam, bocsánat…). Arra azonban még emlékszem, hogy jó sötét, helyenként dallamos, skandináv jellegű death/doom dalok sorakoztak rajta, és az “új” korong esetében sincs ez másképp.

Lényegében végig dominálnak a középtempós döngölések, melyek gerincét a szuper gitártémák adják. Már első hallásra is sugárzik az őserő minden dalból, ez a lemez is bizonyítja, hogy nem feltétlenül muszáj hipergyors darákat lenyomni ahhoz, hogy energikus zenét kapjunk végeredményként. Tempó terén kivételnek számít a kettes számú Soha Már, mely az album leggyorsabb tétele. A szólók (szerencsére nem fukarkodott velük Preil Tibor és/vagy Szabó Dávid) mindegyike iszonyat igényes, szinte cirógatják az ember hallójáratait. Kedvencem ezek közül az amúgy piszok elborult …De a bűn még ég nótában lenyomott villantás.

Tass hangját már csak a fentebb vázolt okokból kifolyólag is külön figyeltem. Érdekes, hogy ezúttal egy cseppet sem volt bántó ez a torokból jövő, amúgy sokszor meglepően tiszta halálhörgés. Mondom mégegyszer, sajnos effektíve (már) nem nagyon tudom ezt összehasonlítani az első nagylemezen produkált énekkel, de szerintem tutira javult azóta, és talán változatosabb is lett valamivel.

A játékidőt sikerült ideálisan összeállítani (kilenc nóta negyven percben), pont elég, mielőtt még unalmassá válna a dolog.

Jelen állás szerint úgy fest, ez a lemez szeretette meg velem igazán a banda muzsikáját. Nagyon baba anyag, kellően döngölős, mélyre túró metál, de mindez úgy összeállítva, hogy az érzelmek sem hiányoznak a “sorok közül”. Tudom tehát mindenkinek ajánlani a Szürkület korongot, részemről pedig nem kizárt, hogy mégis visszakérem - legalább kölcsönbe, pár hallgatás erejéig - az elajándékozott bemutatkozó nagylemezt…