Carla Bruni neve bizonyára nem cseng mindenkinek ismerősen, ám aki a nyugodt, lassú és talán kifejezetten szépnek nevezhető zenéket kedveli, annak ideje megismerkedni vele. A francia-olasz származású korábban modell, majd zeneszerző-dalszövegíró, jelenleg pedig énekesnő első korongján még franciául, ráadásul főleg a sanzon világából merített, ám második, No Promises című anyagán már az angol-amerikai költészet legremekebb alkotásaihoz nyúl - hasonlóan biztos kézzel.

A lemez hangmérnöke az a Louis Bertignac volt, aki a Téléphone nevű zenekar megalapítójaként írta be magát a francia zene történetébe, majd első jelentős „háttérszerepét” 2002-ben, Carla Bruni debütáló lemezének, a Quelqu’un m’a dit -nek elkészítésekor játszotta. Carla utána Bertignac 2005-ös Longtempos című lemezén közel tíz szám szövegében hagyta ott kézjegyét, úgyhogy egyáltalán nem meglepő, hogy a No Promises teljes anyaga, valamint a Those Dancing Days Are Gone kislemez normál és rádióváltozata is az ő nevéhez fűződik.

A No Promises idén januárban jelent meg, eddig hozzánk csak az első róla kimásolt kislemez, a Those Dancing Days Are Gone jutott el. Carla nagyon jó ötletet valósít meg azzal, hogy többek közt Yeats (Those Dancing Days Are Gone, Before The World Was Made) és Emily Dickinson (I Felt My Life With Both My Hands) verseit adaptálja a saját nyelvére. Félreértés ne essék, a szöveg változatlan, de a zenével új értelmezést ad a szerzeményeknek. Nem megszégyenítésről van szó -pedig nem lenne nehéz annak titulálni. A korong legerősebb nótája a Those Dancing Days Are Gone. Nagyjából hasonló tempójú, mint a többi, ám Carla Bruni mindennél jobban, közelebbről, „suttogósabban” énekel, már-már úgy, hogy az ember kénytelen hátranézni, épp nem a fülébe súgja-e a szöveget. Néhol talán kicsit kiszámítható, de érdekes és letisztult, felnőtt zenei világ ez: kellemes, főleg nyugodt estéken egy pohár finom bor mellett - hogy barát-barátnő kell-e hozzá, azt már mindenkinek az ízlésére bízzunk.

esgé