Amy Jade Winehouse (1984. szeptember 14.) soul és jazz énekes az észak londoni Enfield-ről származik. „Frank” névre hallgató debütáló albumát (2003) jelölték a Mercury zenei díjra, majd 2004-ben első dalával, a „Stronger than me”-vel elnyerte az Ivor Novello Award-ot. 2006-ban kiadta második, „Back to Black” című albumát. Ez a lemez elhozta Amynek a nagy áttörést, ezt bizonyítja, hogy a 2007-es Brit Award-on megkapta a legjobb brit női előadónak járó díjat.

Nem okozhatott neki nagy fejtörést, hogy milyen zenei irányt válasszon, hiszen családja komoly jazz-zenész múlttal rendelkezik. Ennek ellenére Amy első szárnypróbálgatása 10 éves korában egy rap-banda megalakítása volt. 12 évesen felvették egy színi iskolába, de nem maradt sokáig, mert 13 évesen saját készítésű orrpiercingje miatt kirúgták. Azóta sem fogta vissza magát, ma már számos tetoválása van az egész testén, kihívó a sminkje, és az egész megjelenése olyan, hogy egyszerűen nem lehet nem észre venni. Nem megbotránkoztató, de nem is átlagos. Szerencsére a tehetsége még a kinézeténél is szembetűnőbb.

Nem volt válogatós, nagyon sok fajta zenét meghallgatott, ezek közül sok minden hatással is volt rá későbbiekben. Így például: Nas, Mos Def, Teena Marie, Beastie Boys, Carole King, Mahalia Jackson, The Ronettes, The Shirelles, Sarah Vaughan, Minnie Ripperton, Dinah Washington, Frank Sinatra, Tony Bennett, The Specials, Toots and the Maytals and Thelonious Monk.

Követve jó barátja, Tyler James soul-énekes példáját, leadta demoját egy tehetségkutató szervezetnek, ahol egyből fel is fedezték, így 16 éves korában elkezdhetett profi szinten énekelni.

Első lemezével („Frank”) bebiztosította helyét a zenei életben, mint az egyik legérdekesebb és legkihívóbb popzenei előadó, majd a „Back to Black”-el bebizonyította, hogy kétség kívül, valóban rendkívüli tehetség. Winehouse dal- és szövegíró is egyben, vakmerő szövegeinek, és nagyszerű zenéjének köszönhetően bámulatos anyag tárul elénk mindkét lemezen.

Két évvel ezelőtt, a „Frank” sikere után, Amy elkezdett gondolkodni, hogy mit is szeretne csinálni a második albumán. Az áttörő sikerű, nyersen megszólaló „Frank” a szakításról szól. Ez az album egy seregnyi új rajongót szerzett neki az egész világon, és az egyik legkülönlegesebb új hanggá tette a pop világában: dalai önfeltárulkozóak, élettel telik. Egyszerre ötvözi benne a humort és a soult.

„Nem akartam megint túlságosan a jazz irányába elfordulni. Beleuntam a komplikált akkordszerkezetekbe, valami olyasmit szerettem volna inkább, ami nyíltabb, sokkal direktebb. Az utóbbi időben sok lánycsapat zenéjét hallgattam az 50-es, 60-as évekből. Tetszett az egyszerűsége a dalaiknak. Egyből rátérnek a lényegre.”

Ezt hallani is lehet a Supremes-re utaló „Back To Black” introján. De Amy ennél továbbmegy. Amíg az általa nagyra tartott 60-as évek lánycsapatainál visszafogták magukat, addig ő bátran szabadjára engedi az Aretha-stílusú hangját a „Just Friends”-ben, vagy akár a nagyszerű nyitószámban, a „Rehab”-ben.
A „Love is a Losing Game” a klasszikus, modern dalszerzés egyik mintapéldánya: rövid, lényegre törő és érzelemmel teli. Egyéb kimagasló számok még a Nas-ihletett „Me and Mr. Jones”, a gyönyörű „Wake Up Alone” és a címadó dal, a „Back To Black”. Az „I’m No Good” Amy felismerése, hogy mi magunk is épp olyan rosszul tudunk bánni másokkal, mint ahogyan velünk bántak azok, akik kihasználtak és a padlóra küldtek minket.

Amy Winehouse:

„Frank” – 2003. október 20.
„Back to Black” – 2006. október 30.
“Will You Still Love Me Tomorrow?” – Bridget Jones: The Edge of Reason soundtrack