Ha megengeditek, ezúttal elhagynám a sablonszöveget és egy - vélhetően sokak által -ismert zenésztől származó idézettel nyitnám az idei utolsó hegyaljás beszámolómat. Úgy érzem ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni, azt amit a rendezvény lecsengése után érzek. Az idézet Derrick Greentől, a Sepultura énekesétől származik a péntek esti koncertről: “This is the fucking best festival and I am fucking happy to be here!“.

Nos akkor vágjunk bele a közepébe, igen sűrűre sikeredett a szombat délutáni program. A koncertek sorát az itthon igencsak közkedvelt Subscribe előadásával nyitottuk. A nagy meleg ellenére meglepően sokan figyelték a - többségében - rasztás srácok produkcióját. Hangulatos, kemény muzsikát toltak, ráadásul az előadást megspékelték még azzal is, hogy az egyik énekesük bemászott a közönség közé és ott nyomta tovább a showt. A Subscribe után megvártuk míg átszerelik a színpadot, következett az Alvin És A Mókusok. Nem szégyellem, fiatalabb koromban bizony én is nagyon kedveltem a mókusok zenéjét, így érthetően magasra tettem a lécet a banda előtt és természetesen csalódtam is bennük. Erőtlenek, szétszórtak voltak, az egész produkcióból hiányzott az átszellemültség. Ráadásul még azt sem tudták hol vannak, ugyanis Nyíregyházának köszöntek Tokaj helyett (ha ez poen akart lenni elég ócska volt). Mindezek függvényében tüntetőlegesen átvonultunk a Pepsi színpadhoz, ahol már készülődött Magyarország egyik legizgalmasabb „alter” bandája, a Kaukázus. Abszolút pozitívan csalódtam a csapatban. A koncert előtt csupán csak pár dalukat ismertem (köztük a Tescot is, amit a koncerten is lenyomtak a srácok), de ezek után biztosan jobban beleásom majd magam a munkásságukba. Visszatérve a témához, az énekesüket külön ki szeretném emelni. A srác a koncert egésze alatt nyomta az élet „szar” dolgairól alkotott negatív véleményét, amiknek megjegyezném - véleményem szerint - megvolt a létjogosultságuk. Egyet - kifejezetten nem politikai tartalmú - beszólását azért megemlítenék. A színpaddal szemben jó ötven méterrel odébb pálinkát áruló standról és az áraikról mondott igazán „szépeket”.

Mindezek után pihenőként átvonultunk a Dewalt sátor ülőrészlegébe, ahonnan megnéztük a Strong Deformity mély benyomást nem hagyó produkcióját (tök érdekes, hogy Cd milyen jó szólnak, élőben meg milyen sótlanok), majd közkívánatra átvonultunk a 30Y koncertjére. Egész sokan részt vettek a buliban, olyan arcok is, akikről meg nem mondanám, hogy kedvelik ezt a stílusú zenét, mégis ott táncoltak a tömegben. Miután a frontembernek elszállt a gitárja úgy döntöttünk visszamászunk a Dewaltba és megnézzük az Agregátor produkcióját. Jó, zúzós, headbangelős buli volt, de ezen kívül semmi extra. Ez a mostani koncert csak annyiban különbözött az idáig látott klubos koncertektől, hogy Tass, énekes itt bátran ugrálhatott és nem verte be fejét.

Ismét egy másik helyszínre vonultunk, vissza a Pepsihez, ahol fél kilenc körül lépett a színpadra az örökifjú Müller Péter és hattagú zenekara a Sziámi. A közönség soraiban szinte mindegyik stílusjegynek a képviselője együtt énekelte a slágereket, sőt sokan táncra is perdültek. Müller Péter elvont dalszövegei, a fényhatások, az animációs effektek teljes eufóliába sodorták az arra tévelygőket. Régi és új dalok egyaránt elhangzottak a koncert során (Imadal, Az Isten Álljon Meg).

A Sziámi vége előtt nem sokkal átvonultunk a Viva színpadhoz, ahol a Quimby éppen befejezte az előadást. Páran még próbálták lehívni a zenészeket a küzdőtér előtti területre, a többség viszont hamar szétszéledt. Ki is használtam a pillant adta előnyt és kibéreltem magamnak egy helyet a kordon előtt, hogy senki se tudjon zavarni - kedvenc fiatalkori formációm - a The Bloodhound Gang megnézése közben. Semmivel se tudtatok volna kirobbantani onnan! Kis késéssel ugyan, úgy háromnegyed tíz tájékán elkezdődött a koncert. Óriási showt láthattunk, aminek persze fele sem volt igaz, de erről majd még később. Kezdésként az első sornak kis műanyag feles poharakat osztott ki az egyik „hiperaktív” banda technikus, majd Jared Hasselhof gitáros, Achilleusz módjára ugrott le a színpadról egy üveg Jagermeisterrel a kezében. Az alapozás tehát megvolt! Ami ezek után következett, az szavakban nagyon nehezen adható vissza, de azért itt egy felsorolás: Egymás lehugyozása, Amerika fikázás, Magyar mez Jimmy Poppon, Magyar Himnusz eltrombitálása, majd eléneklése, egy üveg Unicum egy szuszra való megivása, egymás köpködése, percenkénti poharas sör dobálás a közönségbe, fényképezés, káromkodás, egymás ruháinak leszaggatása, majd azokkal egyes testrészek megtörlése végezetül az egykori ruhadarab közönségbe való hajítása. Ennyi talán elég lesz ahhoz, hogy érzékeltessem, miről is maradt le vagy ha úgy jobban tetszik miből maradt ki az, aki otthon maradt szombat este. Persze értelmes ember egyből átlátott a helyzeten, hogy ez az egész dolog - főleg a hugyozás és az unicum piálás - csak műbalhé, de meg kell hagyni vicces volt. A dalokról is ejtsünk pár szót. Személy szerint a kedvenc lemezem a Hooray For Boobies, amiről többségében lenyomták a jobb dalokat (The Bad Touch, The Ballad Of Chasy Lain, Hell Yeah), de játszottak újabb és régebbi számokat is. A csapat a koncert után a nagyszínpad mellett készségesen találkozott a kíváncsi rajongókkal. Óriási buli volt!

Az idei Hegyalja Fesztivál számunkra itt körülbelül be is fejeződött, - ugyanis az Irigy Hónalj Mirigy buliról már csak pár számot néztünk, a korai vonatindulás miatt eltettük magunkat másnapra. Nagyon jó volt ez a négy nap, köszönet a lehetőségért a fesztivál szervezőinek!

Jasonhood és Szabó Krisztina írása