2007-ben újra útra keltünk a cseh kisváros, Vizovice felé, mégpedig nem kis megelégedésünkre minden eddiginél nagyobb számú magyar csapatban érkeztünk. Köszönhetően Eszternek, idén úti célunkat busszal közelíthettük meg, ennek minden előnyével és hátrányával. Szó, ami szó, kényelmes volt, olyan szempontból, hogy átszállás nélkül, viszonylag gyorsan és olcsón értünk el Csehországba. (Személyigazolványom már lejárt egy hónapja, a határőrök, kedvesen integetve átengednek, oda se neki.)

Sajnos a busz csomagtartójában nem volt elegendő hely mindenki poggyásza számára, épp ezért a kényelembe nem kevés kényelmetlenség is vegyült, mivel nyolc személyes helyet kellett elfoglalnunk hatunknak, és a csomagok a szék alatt, asztal alatt, asztalon és üres helyeken mindenhol előfordultak. Ez kezdetben ugyan nem lett volna probléma, de mivel a különbusz éjfélkor indult Csehországba, az emberben előbb-utóbb felmerült az alvás igénye, és ilyenkor egyik tagunkat sem tudtuk megmozdítani. Körülbelül hét órás út után végre valahára megérkeztünk Vizovicébe!

Mikor megérkezett a busz, sajnos egy általunk teljesen ismeretlen helyen állt meg, így egy kissé nehéz volt megtalálni Janáék házát, pedig mindenképpen elhatároztuk, hogy ismételten náluk töltjük ezt a pár napot, hisz a cseh lány eddig is kitűnő házigazdának bizonyult. Körülbelül fél óra sétát vett igénybe, amíg megkerültük az egész várost és levertük sátrainkat a számunkra már oly ismerős domboldalban, hogy aztán éjszakánként megint össze-vissza guruljunk benne.

Másnap elhelyezkedés, sörözés, kajolás után már a koncertekre koncentráltunk. Nem mondom, hogy mindre tisztán emlékszem, de a két legfontosabb banda a nyitónapon egyértelműen a Finntroll és a nemrég Mike Terranától megvált fehérorosz/német Rage volt. Nos, csak röviden. Peavey és csapata, a Lingua Orchestrával kiegészülve félelmetes hangulattal varázsolta el a vizovicei közönséget. A koncert vége meg igencsak csattanósra sikerült, elvégre egy hegedűvirtuóz és Victor Smolski az elektronikus gitár fenegyereke kérdezz-feleleket játszott a színpadon, ami nemcsak hangzásban, hanem látványában sem volt utolsó. Utána pedig a Higher Than The Sky eljátszása tette föl az i-re a pontot ezen a remek estén.

Aztán jöttek a finnek - meglehetősen egyedi stílusban. Az együttes zenéjét lehet nagyon szeretni, vagy nagyon nem, olyan ember ritkán van, aki épp csak kedveli az inkább hörgős-morgós svéd nyelven éneklő bandát. Egy darabig bírtuk a Finntrollt, nem játszanak ők rosszul, de az igazat megvallva hihetetlenül hideg lett így hajnali két óra felé, így pedig a hangulat már nem az igazi. Az időjárás - úgy látszik - nem akart kegyeibe fogadni minket az első napon, délután zuhogó eső áztatott minket bőrig, éjszaka pedig jéghideg volt.

Másnap reggel már jobb idő köszöntött ránk, Gyapjú a sátor oldalára szorult, mert éjszaka terjeszkedtem egy kicsit. A reggeli békésen telt régi-új cseh barátainkkal, akik karaktere önmagában megérne egy cikket. A fesztivál területére csak délután, jó néhány sör és még több kitérő után mentünk vissza. A színpadon épp a Norther nevű finn együttest sikerült elcsípnünk, igazi kemény, pörgős skandináv metált nyomnak a srácok, aminek meg is lett az eredménye, hisz így kora délutánra is szép számmal gyülekeztek az embörök a színpad táján. No, de mi nem gyönyörködtünk sokáig, zúztunk is vissza a közeli kocsmába, hogy ápoljuk a kellemes magyar hagyományokat - csocsó, sörivás, virslievés - és bemelegítsünk az éjszakára. Visszavonulásunknak két jó oka is volt, ezek sorrendben: Uriah Heep és Motörhead. Erre a két nagyágyúra mindenképp hangolni szerettünk volna, és legalább olyan féltő gondoskodással kívántunk koncertjükre készülni, ahogy ők készültek ránk.

Az Uriah Heep igencsak kitett magáért ezen a mai estén. Kisebbfajta best of volt amúgy ez a buli, ahogy azt a srácoktól várni is lehetett; a Lad In Black című számukat például - nem túlzás kijelenteni - az egész tömeg velük énekelte. Soha nem láttam még őket élőben, de el kell ismerni, nem véletlenül jelent időtálló minőséget még mai is a csapat neve. (Több cseh kollégánk is a fesztivál koncertjének választotta ezt produkciót.)

A brit hard rock móka után pedig érkezett a Motörhead. Fanatikus rajongó lévén, társaságunk gyöngyszeme, Müller Péter Gróf írt is nekünk egy külön kis beszámolót erről a koncertről, ékeljük hát gyorsan be is ide:

„Ez volt az első, hogy láthattam a Motörheaded, s sablonos ugyan, de roppantmód izgatott voltam és kíváncsi, hogy hogyan is szólnak élőben. Mit ne mondjak, nem csalódtam a fiúkban. A Uriah Heep után több öregrockerrel rontottam az első sorok közé, felvállalva, hogy az amúgy békésen tomboló csehek között (ugyanis ők messze elmaradnak a magyar átlagközönségtől, mivel csak állnak és maximum csápolnak, na és persze megsértődnek ha meglököd őket) mint heringek várjuk, hogy a technikusok előkészítsék a terepet. Kisebb csúszással ugyan, de helyére került a „háttérkép”, egy hatalmas Kiss of Death albumborító-t tartalmazó szürke téglás drapéria, majd szépen egymás után bevonultak a legények is. Először Mikkey Dee érkezett a dobok mögé, őt követte Phil Campbell, gitáros, majd apró hangolgatás és hatásszünet után megérkezett Lemmy mester is, basszgitárostul, szája sarkából hanyagul fityegő cigarettával, majd felkonferálta a bandát: „We’re Motörhead. We’re playin’ rock’n'roll!” és belecsaptak. Sajnos a számok sorrendjére nem emlékszem, de a híresebbeket és az átlag koncertnótákat összeválogatták, az fix. Volt Killed by Death, Be My Baby, Sword of Glory, Just ‘Cause You Got The Power, Iron Fist, Going To Brasil. Igazi mocskos, dögös, mötörös rockot toltak. Számok között Lemmy szórakoztatta a közönséget különféle beszólásaival, és próbálták elérni, hogy teli torokból ordítsunk, mivel elhatározták, hogy ez most egy mindennél hangosabb koncert sorozat, amit csinálnak. Néha Phil megkérdezte, hogy tetszett-e a nóta, erre Lemmy is válaszolt, hogy neki bizony tetszett. Természetesen nekünk is. Nem kicst, nagyon! A Sacrifice című nótában kihúzták a dobszólót, amit Mikkey dobverő-zsonglőrködéssel kombinált. Közben mindenki más hátravonult. A szóló után visszatérve, Lemmyt immáron hátravizezett séróval csodálhattunk meg, elszívott cigarettáját pedig vadiújra cserélte, s folytatták ott, és úgy, ahogy abbahagyták. A végén meghajoltak és távoztak. A közönség őrjöngött, és egy jó pár perc erejéig úgy tűnt, hogy vissza sem jönnek. Ekkor kicsit csalódott voltam, mert Motörhead koncert nem hiszem, hogy elmúlhat Ace Of Spades nélkül. “Hál’ Istennek visszatértek, és elkezdték a ráadást az akusztikusabb Whorehouse Blues-zal, majd következett a méltán híres „Pikk Ász”, “a bulit pedig az Overkill-el zárták. A publikum kapott pár dobverőt, néhány pengetőt, végül Lemmy odabaszta a mikrofont, és végleg eltűntek a színfalak mögött.”

Gróf

Hát így. A pénteki nap végét pedig az After Forever nevű együttes zárta, de erre nekem már nem volt erőm. A sátor által nyújtott pihenés öröme még az Új-Zélandról érkezett banda (Tyr) iránti kíváncsiságom is felmúlta… De érdeklődésem nem maradt sokáig kielégítetlen, mikor másnap reggel megkérdezem Gyapjút, milyen volt az After Forever, ő csak annyit felel: „Szép volt benne a csaj.”

Märcz Andris

Hajjaj, de még milyen szép! Főleg az a veres latex cucc állt neki irgalmatlanul jól, szépen kiemelte Hollandia - talán mégsem olyan elhanyagolható - domborzatát…

No, de mielőtt még, átvéve Andristól a szót, a második két nap eseményeire térnék, szokás szerint szeretném a szervezéssel, helyi érdekességekkel, eseményekkel kapcsolatosan is néhány észrevételemet megosztani Veletek. Először is, az egyik legfontosabb: a sör. A fesztivál területén 30 koronáért osztott Pilsner idén sem volt egy nagy ász, de a tavalyi hányadék színvonalú löttyhöz képest egész iható volt. A pályaudvar melletti bakterházban árusított Kozel viszont egész egyszerűen isteni volt! Komolyan mondom, az egyik legkirályabb sert csapolták ott, amit valaha is ittam. Ráadásul 25 pénzért… További figyelmesség a kocsmárosok részéről, hogy ha jól emlékszem, az utolsó két napon este nyolc után elkezdték folyamatosan csökkenteni a sör árát először 22, majd 20 koronára. Persze, hogy üzleti fogás, hiszen ezzel akarták maradásra csábítani a koncertre igyekvőket, de akkor is szuper ötlet.

Kettes számú észrevétel: beengedőemberek. Már tavaly is jó fejek voltak a csehek, idén sem változtak túl sokat. Képesek voltak pl. úgy átkutatni az övtáskámat, hogy a 12 centis pengehosszúságú bicskámat nem vették (el) észre… Persze nem direkt vittem be, hogy gyilkolásszak vele, csak bennfelejtettem, de ilyenkor azért jó érzés volt, hogy nem kell majd kifelé menet részegen kutakodni a lefoglalt bökők között.

Sajnos negatív történésekről is be kell, hogy számoljak. Harmadszor voltunk már jelen a fesztiválon, mindháromszor Jana kertjében, de még soha eddig ki nem raboltak minket. Egészen idáig. Rögtön az első éjszaka pár kis rohadék meglékelte az egyik sátrunkat, alaposan kiválogatták a cseh pénzeket, mobiltelcsót, sőt dioptriás szemüveget is (!) és vitték is. A gyanú - mivel nem mi voltunk az egyedüli károsultak a kertben táborozók között - a helyi csövesre terelődött, jöttek a rendőrök is, becsületükre váljék, nagyon korrektek voltak, de az hamar kiderült, hogy egy hajléktalan ilyen profi munkát tutira nem végezhetett. A tettes sajna nem lett meg, de legalább a szemcsit megtaláltuk lenn a fűben, félredobva. No comment, biztos rájött a kis geci (már elnézést), hogy semmire nem fogja tudni használni.

Nem vagyunk nagy detektívek, de sajna ahányszor Csehországban sátoroztunk, valamelyikünket mindig kirabolták, és szinte mindig ugyanúgy, ezért leírnék itt pár jó tanácsot. A sátrakba ritkán merészkednek be, szinte mindig oldalról vágják fel, és emelik ki az övtáskát, tárcát, mp3 lejátszót, stb. Ha be vagy kábulva, az egészből kajakra semmit nem fogsz észrevenni! Ha olyan telcsid van, amin villog a LED, baromi könnyű még kívülről is bemérni, hol lehet a sátron belül. Érdemes minden értéktárgyadat - ha van még annyi energiád lefekvés előtt - a hálózsákba pakolni, ahova azért remélhetőleg nem mernek benyúlni. A fejetek mellé nem javallnék semmit cuccolni, mert mérlegelés nélkül metszik fel a sátort, nagyjából leszarják, mi van még ott. Remélem egy keveset sikerül ezzel segítenünk, hogy a jövőben nehogy Ti is így járjatok, mint mi már párszor.

Végezetül pedig az egész fesztivált mint ár/érték elemzendő: nem hiszem, hogy lenne Európában még egy ilyen színvonalú nyári rockzenei fesztivál, amely egy Sziget napijegy áráért négy napon keresztül ilyen minőségű szórakozást biztosítana a magunkfajta zenekedvelőknek. Nem is beszélve arról, milyen közel van.

Na, de most már térjünk is rá a dolgok zenei részére: A harmadik nap igazi ász-csapata a Stratovarius/Children Of Bodom/In Extremo triója volt. A finn power metálosokat, ha jók az emlékeim, sikerült átsörözni az akciós Kozel segítségével, bár amennyit a konci legvégéből hallottam, nagyjából a várható slágerekkel készültek Kotipeltóék. Igazán nem voltam rájuk kíváncsi, nem úgy Alexi-re, és a Bodomra. Baromi jó kedvünk volt már Tibor kollégával mikor belekezdtek a srácok, egy lájtosabb léggitározós zúzdával sikerült is kivívnunk a helyiek figyelmét, akik most is - tipikusan amúgy - végig csak álldogáltak, még a Deadnight Warrior vagy az Are You Dead Yet alatt is csak max villáztak egy picit, de szigorúan NO POGÓ! Hiába no, más kultúra. Szerintem mi magyarok sokkal jobban tudunk bulizni. A buli amúgy hihetetlen energikus volt, szinte az összes lemezről előkerültek a legnagyobb szerzemények, és a muzsikusok is kitettek magukért. Ettől függetlenül megjósoltam kedves barátaimnak, hogy az este - mint később kiderült, az egész fesztivál - egyik legnagyobb durranása mégis csak a német folkmetálos brigád, az In Extremo partyja lesz. Nem szerénykedem; igazam lett. Impozáns kékes-smaragdos színpadkép, fel-felcsapó lángok a színpad elején, méteres skótdudával és lanttal (!) zúzó (!), az inkvizíciót és a középkori butaságot megéneklő germánok. Ezt láthattuk/hallhattuk bő másfél órában, valami egészen profi előadásban. Csak gratulálni tudok nekik, zugabe, zugabe!

Nap közben persze mindig vissza-visszatértünk a telephelyünkre, Jana kertjébe. A cseh kollégákat már tavaly is tanítgattuk magyarul, idén is ügyesen megtanultak pár szót (csak a legfontosabbakat, mint például foghagyma, lencse, sör, stb…). A nap egyik csúcspontja az volt, amikor vagy heten-nyolcan előadták ezeket a cseh himnusz dallamára! Beszarás!

A zárónapra is maradt pár csemege, sajna a nemrég nálunk is fellépő Sabatont és a Rage-nek dobost kölcsönző Axxis-ről lemeradtam, de a HammerFallt már volt (bal)szerencsém elcsípni. Tavaly tetszettek, idén már, majdnem egy az egyben ugyanaz a műsor nem annyira jött be. Inkább a Sepulturára voltam baromi kíváncsi, korábban már leírtam, mennyire bejött a tavaly áprilisi Pecsás bulijuk. Alaposan rákészültünk a dologra, és úgy érzem, nem kellett túl nagyot csalódnunk. A pesti bulihoz hasonlóan ezúttal is majd’ minden albumról kaptunk néhány nótát, egy cseppet sem mellőzve a Derrickkel készült újabbakat sem. Ezt egyáltalán nem tartom rossz dolognak, ha valaki még mindig fanyalog, hogy hol van Max, hol van Max, az hallgassa meg a Dante XXI lemezt… Nem mondom, hogy a mostani Sepu elérné a Chaos AD vagy Arise korabeli önmagát, de ők is írtak már pár olyan nótát, amit egy lapon lehet emlegetni ezekkel a slágerekkel. A koncertre visszatérve. Tibi bátyó megint bevitt a rosszba, a színpad előtti pár soros küzdőtérre többször is visszatértünk, (szerintem kizárólag magyarok, észtek, latinok esetleg szlovákok zúzták egymást, helyiek tuti nem szerepeltek) ami egész tűrhető volt, csak ugye azok a fránya kék-zöld foltok másnap… Sok újat nem hallhattunk a pesti koncerthez képest, de legalább szabadtéren is zúztunk egyet a fekára és társaira.

Összességében azt hiszem, elmondhatom, ez volt számomra az eddigi legjobb, legemlékezetesebb Masters Of Rock fesztivál. Mind zeneileg, mind ivászatilag mind pedig társaságilag remek buli volt, csak bízni tudok benne, hogy a következő sem lesz gyengébb.

Stábunk köszönettel tartozik a Pragokoncert csapatának a zökkenőmentes akkreditációért (thanks Martina!) és Rockline Esztinek a szervezett utazásért. A képeket Märcz Andris készítette.

H.R.