Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol a kurta farkú malac is sálat köt, a távoli Finnország egy igencsak északi városkájában néhány zeneszerető srác. Gyakran összejártak, beszélgettek, zenélgettek. Meg sörözgettek is. Úgy gondolták, ez egész jól működik nekik együtt, alapítottak hát egy hobbizenekart, ahogy sok fiatal társuk is. Nem rockzenét akartak játszani, „hisz azzal tele a padlás” - gondolták, csak szórakoztatni szerették volna magukat a nagy hideg idején. A kísérleti zenét játszó Tricky Beans társulat pedig, 2007 őszére minden előzetes várakozást lepipálva, kinőtte magát. Méghozzá olyannyira, hogy mostanra a finn szimfónikus metál szcéna abszolút értelemben vett uralkodója. Íme a történetük.

Ha az egykori babok, ma már inkább Sonata Arctica tagok közül megkérdeznétek valakit, hogy szerinte mi az ilyesfajta siker receptje, szemrebbenés nélkül azt mondaná, hogy a sör, meg a vodka. Ez az egy dolog maradt ugyanis állandó szereplője az életüknek, így valószínűleg mindent erre vezetnének vissza. Ha Tony válaszolna, aki a kezdet kezdetén nem csak a hangját, de billentyűjátékát is áldozta az együttesnek, és akit a többiek szerényen a „csapat agyának” neveznek, ő nagy mosollyal és lesütött szemmel, finn eleganciával azt válaszolná: no meg a szerencse. Mert hát az elmúlt tíz év során abból is kijutott a csapatnak. De, hogy ne idegenítsünk el minden érdemet tőlük, és hogy ne hagyjuk magunkat is, a finn szerénység által az orrunknál fogva vezetni, lapozzuk gyorsan végig a Sonata Arctica történetét.

A csapat ősrajongóinak nyilván nem sok újdonságot mondanak azok a számcímek, hogy PeaceMaker vagy FullMoon. Az élő kiállások szinte állandó szereplőivé vált top-számok a kezdetektől végigkísérik a csapat életét. Többek között a FullMoonnak köszönhetik, hogy 1999-ben végre felfigyelt rájuk a finn heavy metál zenékért felelős kiadó, a Spinefarm Records. A képviselőjüknek úgy megtetszett ez a kis nóta, hogy nem csak, hogy hazáig ezt fütyörészte, de egyből három lemezről szóló szerződést ajánlott a már Tricky Means-re átkeresztelkedett együttesnek. Egy feltétele volt csupán: bármely hangulatos is ez a név, nem maradhat. 1999-ben tehát a Tricky Beans/Means rajongók egy Sonata Arctica névvel megjelent kislemezt, az UnOpened-et tarthatták a kezükben. Mindössze 200-an, és még ők is csalódottan vették tudomásul, hogy a lemezszerződéssel együtt elveszett a csapat lendülete is. Még ők sem tudhatták, hogy a lendületvesztést a keverési és felvételi munkálatok közötti fázis okozta, hozzá kell tenni a csapat sem. A kiadó mindenesetre visszahívta az elsőszülött megjelentetéseket, a 200, kezdetben savanyú szájízű rajongót pedig azóta, szerencsés gyűjtőnek hívják.

Az Ecliptica című nagylemez, szintén 1999-ből - mivel a csapat mottója „addig üsd a vasat, amíg el nem kopik” immár hibátlanra sikerült. A vásárlóit pedig nem hívják gyűjtőnek sem. A hallgatói viszont egy szempillantás alatt ízelítőt kaphattak észak legújabb üdvöskéjének munkájából. Így volt ezzel a nagytestvér, Stratovarius is. Ők épp abban a borzalmas helyzetben leledztek, hogy előzenekart kellett találniuk az aktuális turnéjukhoz maguk, és társfellépőjük a Rhapsody számára. Az Ecliptica meghallgatása után nemcsak, hogy sárgává váltak az irigységtől, de maguk mellé vették a feltörekvő együttest kíséretnek. Így aztán az Arctica története során először, 2 hónap alatt 30 fellépést tudott le, és kilométerek ezreit utazta be. A turné során egy ízben eljuthattak az egzotikus Magyarországra is.

Az életforma aztán úgy megtetszett a baboknak, hogy már nem hobbizenekarként, hanem komoly együttesként kezdtek viselkedni. Tony úgy gondolta, fontos, hogy a fellépések alatt csakis a hangjára koncentráljon, így a Jani, Tommy, Janne csapat mellé felvette Mikko Härkint, aki onnantól kezdve a billentyűkért felelt. El is kezdtek ők így öten dolgozni az új album anyagán. Tony, a csapat agya kibírhatatlan volt, ha rajta volt az alkotási kedv, a többiek pedig hősiesen kiállták a borzalmakat. Kivéve Jannét. Akkortájt ő volt a leggyengébb láncszem. Helyét hamarosan az ex-bab, Marko Paasikoski vette át. Mivel a kis csapat ismerte a kezdetektől (a sörfogyasztási szokásait is) így hát minden szocializációs probléma nélkül befogadták. Az új tagot pedig olyan nevek előzenekaraként ünnepelték meg, mint Alice Cooper és Ronnie James Dio. De még ez sem volt elég. 2001-re megjelentették a Silence című második nagylemezt. A címével ellentétben ez az anyag sem sunnyogott el szép csöndben, az akkortájt egyre népesebb Arctica tábor pedig újabb fellépésekért emelt szót. A leghangosabban a távol-keletiek kiabáltak, náluk az első lemezből is 30.000 példány fogyott. A jó babfogyasztót a csapat fellépéssel jutalmazta, így az új koncertsorozat ennek megfelelően Japánban vette kezdetét. A turné végére Mikko-nak elfogyott a cérnája és otthagyta a billentyűket. Pedig már dolgoztak a harmadik albumon is…

A hiányt a lemezfelvétel erejéig Tony töltötte be, megint. Amikor ez már neki is sok volt, segítséget kértek és kaptak. Jens Johansson, a Stratovarius billentyűse tudta, hogy a csapatnál jó hangulat várja. Így saját széthullófélben lévő együttesét otthagyva, feljátszott nekik néhány számot, ember és malátabaráti szeretetből. 2003-ban meg is jelent a Winterheart’s Guide a csapat felállása pedig kibővült Henrik Klingenberggel, billentyűposzton. Ő nemcsak friss húst, de friss vért is hozott az Arctica szervezetébe. Az új lemez is jól szerepelt, olyannyira, hogy Eminemet, meg a The Rasmust, meg az orosz lányokat, a T.A.T.U.-t is lepipálva vezette a finn chartokat. Egy ideig. Aztán visszaesett a második helyre, és majd két hét múlva a harmadikra. Az Arctica-t ezért a teljesítményért pedig jelölték, méghozzá az Emma-díjra, ami a finn Grammy-ként lett hírhedt. A kis társaság úgy gondolta Japán helyett inkább most Európára koncentrál, így a fesztiválokat vették akusztikus tűz alá. Ott voltak a Tuska Open Air-en, a Sauna Open Air-en, másodízben az egzotikus Magyarország Sziget Fesztiválján, igaz ott sátorban és végül beugrottak a Wacken Open Air-re is. 2004-ben, amikor megjelent a harmadik teljes albumuk, meg kellett válniuk a fütyörészős lemezkiadójuktól. De rövid hezitálás után Tony, az agy rábólintott a Nuclear Blast ajánlatára. A negyediket, a Reckoning Nightot immár nukleáris színekben jelentette meg az együttes. A fejlődés pedig majd kiszúrta az összes finn kolléga szemét.

Tuomasét is, aki éppen a Nightwish élén vezetett Európa-leigázó turnét. Felkérte hát a kisebb testvért, hogy ugyan támogassák már az ő fellépéseiket előzenekarként. Támogatták. Európaszerte majd 12.000 férőhelyes csarnokokban léptek fel, majdnem mindannyiszor teltház előtt. A Once Upon A Tour keretén belül harmadszor jártak Magyarországon is. Csak a hangosítás ne lett volna olyan rémes! A teltház meggyőzte őket, hogy egyedül, kíséret nélkül is van keresnivalójuk a világ színpadain. 2005-ben újra Japánból indulva - ahol videófelvételt készítettek az első önálló dvd -jük, a For The Sake of Revenge számára - végigmasíroztak Európán. 2006. április 17-én önnön erejükből megtöltötték a Petőfi Csarnokot. (lsd. Itt )

Az év végén eleget tettek még egy szomorú kötelességüknek is. Mint története során oly sokszor, az Arctica 2006. októberében ismét hangulatfelelősnek szegődött a Nightwish mellé. A Nightwish, a Once turnéját Finnországban zárta, egy nagyszabású koncert keretében, amelyről dvd-felvételt készítettek End Of An Era címmel. A Sonata Arctica pedig rezzenéstelen arccal búcsúztatta az újabb finn hullócsillagot, akinek jövője az énekesnő távozása miatt bizonytalanba hajlott át.

Finnországban az együttes immár majdhogynem egyedül uralta a szimfónikus metál színpadot, ennek megfelelően még 2006-ban munkához láttak az új albummal. A már teljesen kiforrott és saját stílust kapott Unia 2007. májusában landolt a boltok polcain. A csapat pedig újra útra kelt, hogy személyesen mutassa be minden rajongójának a legújabb termést. Az Unia bemutatkozik majd nálunk, Magyarországon is. November 20-án, ismét a Petőfi Csarnokba hívják egybe a magyar rajongókat, hogy együtt ünnepelhessék meg a finnek legújabb „hazatértét.” A szóhasználat nem esetleges és nem véletlen: Tony ugyanis számtalanszor hozta már a magyar közönség tudomására, hogy amikor nálunk játszanak, akkor úgy érzik, otthon játszanak. A hazatérés hangulatáról minden valószínűség szerint egy zsúfolásig megtelt csarnok gondoskodik majd.

Számos kisebb-nagyobb zökkenő után el kell ismerni: a Sonata Arctica nemcsak hogy kinőtt elődjei árnyékából, de immár túl is nőtte őket. A Trükkös Babokból mára igazi égigérő paszuly nőtt, korábban elképzelhetetlen magasságokba emelkedve. Hogy a sör, a vodka, vagy a szerencse járult-e hozzá a legnagyobb mértékben mindehhez, nem tudni. Annyi azonban biztos, hogy amíg ez a három tényező az Arctica oldalán áll, addig a rajongóikat csalódás nem érheti.

Sonata Arctica is:

Tony Kakko - vokál
Jani Liimatainen - gitár
Marko Paasikoski - basszus
Tommy Portimo - dob
Henrik Klingenberg - billentyű

Diszkográfia:

Ecliptica - 1999.
Silence - 2001.
Winterheart’s Guide - 2003.
Reckoning Night - 2005.
Unia - 2007.