Zuhogó esőben hat óra körül érkeztünk meg a Petőfi híd budai hídfőjénél horgonyzó A38 rámpájához, amitől nem messze az úttesten már ott parkolt - az est fő attrakciójának számító bandának - a Korpiklaaninak turnébusza. Gyors jegyváltás, majd a ruhatár meglátogatása után épp a műsort nyitó Dyas koncertjének - szó szerint - utolsó pillanataira toppantunk be a koncertterembe. A zenészeket már csak lemenni láttuk a színpadról. Ekkor még viszonylag - legalább is későbbiekhez képest - kevesen tolongtak a küzdőtéren, elindultunk hát, hogy helyet keressünk magunknak előrefelé.

Viszonylag hosszabb átszerelés, majd hangolás után, hét óra tájékában lépett színpadra a magyar, török népdalokat és középkori számokat HC/folk stílusban ötvöző Yava zenekar. Őszintén megvallva a koncertig nem nagyon tudtam, hogy ezt a bandát hová is soroljam - eszik-e vagy isszák őket -, lehet ezért is ütött olyan nagyot, amit a színpadon produkáltak a zenészek. A modern hangszerekre átírt dalok, még az én hörgős zúzdához szokott fülemnek is kellemesen estek, sőt bólogatásra is késztettek. Látszott a bandán, hogy szeretik, amit játszanak, ott voltak a szeren!

A Yava koncertjét követően egy rövidebb átpakolás következett, majd színpadra lépett a The Moon And The Nightspirit. Nyugis, kellemes népi zenéjüket bármikor máskor szívesen elhallgattam volna, de egy ilyen pörgős koncert után kicsit furcsán éreztem magam. Nem tudtam levezetni a Yava által felkorbácsolt indulatokat. Sokkal tanácsosabb lett volna ezt - az egyébként igen színvonalas zenét játszó - bandát nyitó vagy záró programnak tenni, mert így kicsit bután jött ki a lépés.

Jó háromnegyed órányi tunya bambulás után végül következett - a magyar folk metal színtér talán egyik legközkedveltebb formációja - a Dalriada. Mivel a fesztiválon egészen idáig rendben volt a hangzás, reméltem nem most omlik össze a rendszer, ugyanis eddig egyetlen egy olyan Dalriada bulit sem sikerül elcsípnem, ahol ne fájdult volna meg a fülem a rossz gitárbeállításoktól. Nos ahogy az lenni szokott a csapat tartotta magát a rossz szokáshoz, ezúttal sem szóltak valami jól. Amilyen ocsmány volt a hangzás, olyan jó volt viszont a nóták közötti szemezgetés. A banda mindhárom albumáról elnyomta a fontosabb, bulizósabb nótáit és a showt végül a Walesi Bárdok két részével zárták le.

Ennyi idő jutott ezen az este a magyaroknak, következett a két finn banda. A fantasy/folk metálban zúzó Kivimetsan Druidi, már a beállás során sokkal jobban szólt, mint az őt megelőző együttesek. Mintha 1950-ből 2007-be ugrottunk volna, nagyon érezhető volt a hangszerek közötti különbség. A bandatagok egytől-egyig viseltek valamilyen megkülönbözető jelet. Az énekes/gitáros srác például arcfestésével egy vérfarkast, a szintis egy nazgúlt(csuklyás csúfság) az énekesnő pedig egy - igen extrém - tündét idézett fel bennem. Bár nem nagyon ismertem a csapat eddigi munkásságát - kivéve egy kislemezt és a myspaces oldalukat - igen meggyőző teljesítményt mutattak be a magyar publikumnak.

Az egész estben a legbosszantóbb dolog sajnos az volt, hogy a Korpiklaani koncertjébe - különböző okok miatt - még belepillantani sem maradt időnk, mindent összevetve viszont pozitív érzésekkel együtt hagytuk hátra a hajót. Legyen a jövőben még több ilyen fesztivál!

A lehetőségét köszönet a Negative Art -nak!

A fotókat Supi követte el.