Mindig elgondolkodtat a szakértő „nagyothallók” szkepszise, mikor egy jól prosperáló zenekar friss termékét húzzák vagy dicsérik az egekbe. Hasonló viszonyulással fogadtam a finn kaszások legújabb hatodik stúdió albumát, ami trend szerint 2008. április közel derekán látja meg a napvilágot, és az előrejelzések szerint sorround minőségben is élvezhető lesz. A producer és a kiadó szerepe továbbra is Mikko Karmila és a Spinefarm Records, illetve a gitártémák kiegyenesítésében közreműködött a Hipocrisyből ismert Peter Tägtgren. A felállás sem változott: vokál/gitárok: Laiho/Latvala, bass: H. Blacksmith, billentyűk: J. Warman, dobok: J. Raatikainen. Akkor nézzük mit is tartogat számunkra a Blooddrunk.

Előzetesben 9 számot és több mint 36 perc sűrű metált, amiről kezdetben voltam hajlamos azt hinni, hogy a lekésett újévi vicc része. Persze a korong meghallgatása után a véleményem is változott. Ennyire tömény anyagot ilyen rövid időintervallumba összetömörítve régen hallottam és, ha valami, ez biztosan a Blooddrunk erényei közé sorolható. Vagyis a srácok kizenélik magukat, a befogadó oldalon meg nincs hiányérzet. Ezúttal a vér misztériumában mélyedhetünk el, a borító már egy másik kérdés. Nekem jobban tetszett a megszokott kaszás toposza, de persze érthető, hogy nem lehet ugyanazt „unalomig ismételni”, meg azért eddig is mindegyiknek megvolt a domináns alapszíne és ebből sincs végtelen sok…

A Hellbounds On My Trail-lel kezdődik meg a hőn áhított vérengzés, majd folyamatosan terjeszkedik a címadó Blooddrunkra (a klipp Krampnitzban lett felvéve), majd az ezt követő Lobodomyra - ami azért harmadikként is nagyot szaggat -, ezzel egy nagyon biztos kemény alapra helyezve a lemez koncepcióját. Ezen azt értem, hogy talán az album három legkarakterisztikusabb száma gördül le egymás után kibaszott kemény riffekkel telepakolva, amiket a klasszikus recept szerint a dallamosabb gitár és billentyű témák tesznek emészthetővé. Az összhatás így is elég durva. De talán a legkeményebb hathúrtépést az ezt követő One Day You Will Cryban mutatják be. Persze innen se hiányozhatnak a fülbemászó gitárszólók, amik sokat felszívnak a zene aggressziójából. Az ezt követő Smile Pretty For The Devil igazi jutalomjáték Laiho mesternek, ez a szám aztán tényleg tömve van harmóniával. Engem egy kicsit a jó öreg Hate Me-re emlékeztetett. Hiába, Morpheus is megmondta: „vannak dolgok amik nem változnak”.  Ezt követi a Tie My Rope pörgös ritmusú őrülete. A számot korábbról a csapat myspace oldalán szarrá lehetett hallgatni. Itt is arat a klasszikus recept; dallamos témák kicsit felpörgetve a megfelelő helyen egy-egy gitár majd billentyű betét és egy monumentális hörgős refrénnel lezárva. Lemerem fogadni, hogy a Bodom koncertek nagy „slágere” lesz. Az elszálós részt a kicsit punkos felütésű Done With Everything, Die For Nothing követi 3:30-as terjedelemben, ami egyben az album legrövidebb nótája. Erről nagyon röviden: „nomen est omen”. A nyolcas Banned From Heaven-nel szintén találkozhattunk már a myspacen. Már első hallásra is a Hate Crew Deathroll Angels Don’t Killje ugrott be. Ennek ellenére számomra az album egyik fénypontját jelentette. Bár ez is egy bejárt út, de ha van olyan szám, ami nagyon egyben van, akkor ez az. Az album záróakkordját a Roadkill Morning döfése adja meg, ezzel egy kis punkos szájízt hagyva az emberben, szintén egy „háromharmincas” hosszúságban.

Summa summarum. A Bodom továbbhaladt az eddig is elkezdett úton és újra bebizonyította, hogyan lehet egy profi zenében egyesíteni mindazt, amit szeret az ember. Mint azaz írásomból ki is derült; a zenekar iránt érzett minden nagyrabecsülésem ellenére gyakran figyeltem fel a de javu érzésére. Nekem a zene hallatán folyamatosan a Hate Crew Deathroll és a Follow The Reaper hangulata ugrott be (az utóbbi gyakrabban). Ennek ellenére egy hihetetlenül tömény és erős anyagnak értékelem a Blooddrunkot, ami nem fog a csapat szégyenévé válni. Egy berlini interjúban Laiho a korábbi Are You Dead Yettel relációban így deffiniálta a cuccot: „Blooddrunk is a lot faster and a kick in your face but at the same time it’s very musical with a lot of melodies.”…

bokiti