Az óév múltidéző zenei kavalkádjának egy érdekes, első pillanatra talán kicsit szürke darabja a svéd Dark Tranquillity Fiction-je. Ha az albumot képi formába kívánnám önteni, akkor se tudnék jobb csomagolást találni. A fehér-fekete kontrasztjának cizellálásából sem engednék, így felelve a Mi a Fiction? kérdésre. Aki kicsit is foglalkozott valaha a göteborgi death vonalon mozgó banda zenéjével tudja, hogy nem az a tipikus, egyszerű zenemachinátorok közé tartoznak.

Az album a sokadszori meghallgatásra is tud újat nyújtani a számok zenei összetettségének köszönhetően. Az egymáshoz való kapcsolatuk kutatása ezért értelmetlen és meddő próbálkozás is. Nem egy közös koncepció szülöttei. Talán ezért érheti meglepetésként az a prori fogalmakat és tudást nélkülöző hallgatót, ahogy rázúdul az a zenei kavalkád, amit az album felsorakoztat annak céljából (ahogy Niklas Sundin fogalmazott az albumról) „hogy még a legkritikusabb hallgatókat is meggyőzze.” Ezzel a zenei világ is kitágul, az elemek összeilleszthetősége elképesztő képleteket produkál mind a hangzás (Tue Madsen műve), mind a hangulat, mind a zenei témák, mind az emóciók terén. Ugyanakkor, ha van valami, ami egy zene élvezhetőségének és érthetőségének kárára mehet, pont az így felfogott zeneszövés. Nem kívánom kárhoztatni az ilyen zeneszerzést, már csak azért sem, mert rajongok érte, de jobb szót nem találva erre a hatásra, a zene dekonstruálja a hallgatót. Persze nem a fizikai megsemmisülésről beszélek, hanem arról a folyamatról, amikor zenehallgatás közben az ember szétszedi a hangképeket, hogy újra összerakja, ezáltal megismerje, de legalább érzékelve értelmezze. Ennél a zenénél emellett azonban nem csak a zene ily módon való lebontása, hanem a befogadó is átalakul, vagyis belemélyedve a zenébe mások leszünk (talán zenekritikusok, de legalább esztéták, miközben a kivonulás és visszatérés szecessziós mozgásának köszönhetően fizikailag is lefáradunk), ami egy zenebarát számára talán nem is nagy nóvum. Így nyílik ugyanis lehetőség arra, hogy a lemez rétegeit felfedezhessük magunknak. Szerény véleményem szerint ez a megállapítás azonban fokozottan érvényes a Fiction-re. A zene e-képpen felfogott érdekessége az a feszültség, ami a komplexitásnak köszönhetően a középszer-emelkedett, díszített-puritán, nyugalmas-zaklatott értékduálisokban fogható meg. Emellett a kitörni igyekvő belső energiák elfojtottságából következő apátia, borzongás, és mély belenyugvás uralja a lemezt. Ezek a motívumok persze egy igényes death metált játszó zenekarnál előbb-utóbb feltűnnek, de talán nem ilyen koncentrációban. Így viszont tömény a dózis és ez magától érthetően frusztrációt is okoz, ami számról-számra rakodik le szép fokozatosan. Emiatt lehetetlen gyengébb-erősebb, vagy jobb-rosszabb trackekről beszélni. A Nothing To No One, a The Lesser Faith aprítása, a Terminus billentyűfutamai, az Inside The Particle Storm vokálja vagy a Misery’s Crown hangulata kiegyenlítetten autonóm szerepet tölt be az album gondolatiságában. Mindegyik a maga teljességében töm be egy területet abból, amit Dark Tranquillity-nek nevezünk.

De nem fokoznám tovább a fogalmi kavalkádot és az olvasó türelmét. Összegezve a lemez eklektikusságában is zseniális, helyenként progresszíves betétekkel, de a death-es zúzás, a melodikus billentyű avagy az innovatív gitárjáték kedvelői is megtalálhatják a maguk pillanatait. A lemez rengeteg felfedezni való érdekességet nyújt az arra vágyóknak, de megköveteli a kellő figyelmet.