Aki ismeri a lengyel rockzenei színteret, tudja, hogy két stílus van, melyet valóban világszínvonalon űznek a tesók. Egyik ilyen műfaj az igazán brutál black/death, a másik pedig a progresszív rock és metal. A Satellite természetesen utóbbi utat járja, idestova nyolc esztendeje. A tavaly elkészített Into The Night a 2003-ban az A Street Between Sunrise and Sunset albummal indított, majd két évvel később az Evening Games-el folytatott sorozat harmadik darabja.

99 %-ig biztos voltam benne, hogy a banda ezúttal sem fog hibázni, és végül is beigazolódott a sejtésem. A hét nótából hat egészen zseniális szerzemény, belekötni semmilyen téren nem tudnék. Minden számban villantanak a srácok ezt-azt, remek szólók, egy kis lebegés, és jó sok akusztikus betét. De nem ritkák pl. a The Flower Kings-féle megoldások sem, gondolok itt többek között a nagy ívű dalszerkezet alkalmazására, mely szinte kínálja az elkalandozás lehetőségét a számokon belül (lásd pl. a hátom tételre bontott, 13 perces Dreams-t). A kicsit pszichós, alvós részekről pedig rögtön a Marillion ugrott be. Hasonlatként aztán állhatna még itt az Arena, Riverside vagy az IQ neve is. Röviden: csúcsminőség. Egyedüli kivétel talán a Heaven Can Wait. A refrénje ugyan felettébb kellemes, könnyed kis témára épül, de a dal többi része elég uncsi. Márpedig egy kilenc perces, progresszívnak szánt darabnál ilyesmi nemigen fér bele.

Minden egyes dalnál lelkiismeretesen fel van tüntetve, hogy „music: Wojtek Szadkowski, lyrics: Wojtek Szadkowski“, pedig elég lett volna a végén egyben odaírni, hogy lényegében az egész albumot a dobos főnök komponálta. Ez persze nem von le semmit az Into The Night értékéből, hiszen az együttes többi tagja is egytől-egyig profi zenész - ez bárkinek rögtön fel is fog tűnni, ha belehallgat a korongba.

A modern prog rock kedvelőinek nem lehet kérdéses az album beszerzése, hiszen stílusában a tavalyi év egyik legjobb eresztése. Tessék kipróbálni!