Az aktuális évtized legelső, és sejthetően egyetlen Whitesnake lemezét hallgatom. Hogy milyen? Hmmm. Illene valszeg egy terjedelmes és mélyenszántónak tűnő elemzést prezentálnom nektek, ecsetelve a zenekar eddigi történetét és sikereit, Coverdale bácsi minden báját és az új lemez rocktörténeti jelentőségét. Én mindettől most eltekintenék. Nem tartom ugyanis szükségesnek az áradozást, mivel a Good To Be Bad nem egyéb, mint egy remek hard rock banda tisztességesen összebarkácsolt anyaga.

A tizenegy vadiúj nótát természetesen Dave és a gitáros Doug Aldrich jegyzik, a többiek - akármennyire is remek zenészek - pusztán statisztaszerepre lettek kárhoztatva. (Igaz, Reb Beach azért elsőosztályúan asszisztál, hisz’ nem egy emlékezetes figurát varázsol elő a tarsolyából.) A játékidővel nem spóroltak a srácok, jócskán 50 perc felett fut a CD. Talán felesleges megemlítenem, hogy szinte minden egyes hangjában, momentumában a 80′-as évek végét idézi a korong. A hangzás terén viszont már nem beszélhetünk a hőskori feelingről; erőteljesen és tisztán szól a lemez, mindenképpen sikerült modern köntösbe öltöztetni a friss szerzeményeket.

Zeneileg nem sok újdonságot tartogat a történet, sokszínű, alapvetően mégis pofonegyszerű és kiszámítható dalok sorakoznak a gyűjteményben. Látszik, hogy gondosan válogatták össze a gyors/lassú (arányuk 8:3), rockos/bluesos, vibráló/könnyed és riffelgetős/dallamos témákra épülő számokat. Egyetlen negatívumként a helyenként felbukkanó Zeppelin utánérzést kell megemlítenem. Nincs rá szükség, ne is akarjanak már öreg fejjel ilyesmit csinálni. Ezzel együtt is tisztességes, zömében élvezhető anyag lett a Good To Be Bad.

Ha azt írom, elsőosztályú háttérzene, páran talán úgy veszitek, ledegradálom a cuccot. Holott szó sincs erről. Egész egyszerűen ezt tudják, ezt várjuk tőlük, így ezt is játsszák. Immáron ‘77 óta. Hallgassátok meg!