„Világok virága szirmot vár…” - és nem is olyan rég ki is nyílt az a virág. Bár talán nem a legjobb időpontban (nyár közepén), de itt a második Gyöngyvér album a Nail gondozásában. Ez ugyanakkor a zenekar életében egy korszak végét is jelenti, ugyanis Erdös Viktor basszer érkezését leszámítva ezen a korongon még a „régi banda, a régi énekessel” hallható. Ami maradandó, hogy a zenei kreativitás ezúttal is Mazán Attila lelkén szárad, továbbá, hogy a hangmérnök felelős pozícióját megint Cserfalvi “Töfi” Zoltán tölti be, a már megszokott helyen, a Denevérben. Végül említést érdemel még a Gyöngyvér zenéjét borító/festmény/kép formátumába sűrítő Kórós Tamás neve.

Ugyanakkor nem tartom problematikusnak, ha egy ígéretes másodlemezes zenekar művét még egy banda életében átlagosnak mondható útkeresés (önálló zenei hang megtalálása) problematikájának oldaláról szemléljük és eltekintünk az azonnali zenei forradalom követelésétől. A Gyöngyvér esetében azonban itt meglepő módon nem egy keresgélésről, inkább egy finomabbra csiszolásról van szó. Itt látszik, hogy a kb. 2 éves termékeny demós időszak nem vált köddé. Ennek tudom be, hogy a már a Lacrimosa albumon megismert és pozitívan fogadott zenei alapot vetik be/viszik tovább, igaz sok apró finomítással. Amelynek éppoly szerves része a pöpecebb hangzás, mint a dallamosabb gitározás, a dalok masszívabb énekközpontúsága, a határozottan szebbre kevert énekhang, illetve a női társ-, valamint kórus éneklés behozatala.

A számok zenei minősége között azonban nincsenek nagy különbségek, hasonló igénnyel megírt és feljátszott dalokról van szó, amelyek líraibb, rockosabb felfogásban váltogatják egymást. Éppen ezért a korong zenei világából nagyon kiugró szerzeményt nem tudnék említeni. A dalszövegek hozzák a megszokott témákat, a már megszokott bölcsességekre kihegyezve. Persze itt is megvannak az ismertebb (Jázmin Kertek, Halhatatlan Ámok) szerzemények, vagy említhetném a Csendes Hajnal remek szólóját, A Holdatyánk Mosolyának duettjét,vagy az Ártatlan?-t, ami az egyházi kórusával együtt úgy, ahogy van jó, de még sem ezek, amik karaktert adnak az albumnak. Az egész atmoszférája az, ami körvonalazza, mit is akar ez a pár srác.

Tán picit líraibb, de egyértelműen kiforrottabb. A slamperek megint jók lettek, de ez egyben jelzi, hogy a szintetizátoros kérdése még mindig megoldásra vár, ami az énekesi posztot is érintő tagcseréket követően talán a továbblépés kulcsa.