Mint, mikor egy nagy zenekari tételt hallgat az ember egy koncertteremben, de valami nem a megszokott. A zenészek kontúrjai homályba burkolóznak, az emberi szemet az alkonyat szürkülete rombolja, a zene meg kavarog mélyen és magasan, üvöltve és suttogva, fenségesen, gyönyörűen, máskor rútan és iszonytatóan, eszement erővel. Ennyi hasonlat és ellentmondás talán elég is, hogy kellően érzékeltessem, mit is játszik a Hollenthon.

Az epikus dark metálban utazó bécsi négyes hét év után alig másfél hónapja rukkolt elő új albumával az Opus Magnum-mal. Ez idő alatt bár a szimfonikus gyökerektől lényegében nem távolodtak el (ezt mutatja az is, hogy a keleti ritmusok továbbra is fontos szerepet játszanak), azonban a dallamosabb témák hátrébb kerültek. Helyüket a sötét, elborult hangulatot árasztó gondolatok vették át. A számok azonban így is nagyon tartalmasak, technikásak, hihetetlen ívekkel - nem az a tipikus „meghalós metál”.

Félelmetes, ahogy Martin Schirenc hozza a durvábbnál durvább károgós black vokálokat egy percnyi lazítást sem engedve (On The Wings Of A Dove). Eközben a háttérben folyamatosan megy az operára, helyenként gregoriánra emlékeztető kórus. A gitárok megfelelően kiszolgálják a stílus követelményeit, bár időről időre megtréfálják a befogadói oldalt (a To Fabled Land táncolós ritmusa vagy az Ars Moriendi szólója). Az aládolgozásért Gregor Marboe bőgős és Mike Gröger dobos felelős, akik tán nem a leglátványosabb poszton tetszelegnek, de nagyon meghatározzák ennek a „színháznak” az alapjait. Végül nem lenne teljes a névsor, ha nem említeném Elena Schirenc vendégénekest, aki egyfajta Victoriaként vezeti fel az album utolsó szerzeményét a Misterium Babel-t, ahol aztán zenésztársak igazán megmutatják, mit tudnak…

Lenyűgöző, monumentális, komplex, technikás, vérprofi. Hallgassátok meg!