2006-ban alakultak, de a zenekar szervezésének problémái miatt két évnek kellett eltelnie, hogy a stúdióig eljussanak. Eközben a Napalm is felfigyelt rájuk, a debüt produktum meg hamarosan már kézzelfogható (Aug. 29.) Nagyon besűrítve ennyi az osztrák/svéd Dignity zenekar eddigi históriája. A tagok háttere a rengeteg apró projekt ellenére két nagyobb korábbi formációt körvonalaz (Edenbridge, Invictus), bár ezek jelentős mértékben nem befolyásolták a hanghordozó dalait, ha mégis választani kellene, akkor az Edenbridge szimfonikus, dallamos témái állnak közelebb a Project Destinyhez.Azonban a Frank Pitters és Roland Navratil által grundolt banda riffkészlete inkább valami europe-os Sonata Arctica, emellett progos hard rock keverékre emlékeztet (elég, ha a zenekar honlapján megnézzük Pitters kedvenceit). Még sem aposztrofálják magukat power metal bandának, még ha amit csinálnak sokszor nagyon is olyan. Persze ez már egy skatulya, amitől sokan szabadulni szeretnének, a markáns karakterjegyek azonban árulkodóak. Ezek mellett nagyon erős a szintetizátor - ének együttmozgása, ami a már fent említett finnek melodikus vonalát erősíti. A srácok erre a lágy irányra építenek mindent, ami igazából tökéletesen megfelel a hard rock riffek lepucolásához és a melodikus orgiasztika kiemeléséhez. A zenét nagyjából ezek a témák viszik el, amihez ha hozzáveszem a gitár szerepét, akkor az Avantasia metáloperás szerkezete ugrik be. Persze lehet mondani nem kis anakronizmussal, hogy a lemez „klasszikus”, mégis ezt a jelzőt arra zenei miliőre használnám, amibe végül bekasztrálják őket.

Ugyanakkor azt sem illendő elhallgatni, hogy az enyhébb hangsúlyeltolódások ellenére a zene nagyon egyben van. Ha első pillanatra homályos is, lassan de kikontrasztosodik. Hangzás és technika terén minden példamutató (a master a legendás Finnvoxban készült el Mikka Jussila kezei alatt). Szembetűnő, hogy az énekesi poszton tetszelgő Jake E.-t kitűnő hanggal áldotta meg a sors, ráadásul ezekhez a fülbemászó magas ívek megénekléséhez pont ideális. Vele szinkronban kiemelném még a gitáros Martin Mayr-t, főleg a szólói miatt, amik valljuk be eléggé kiszámíthatóak, mégis inkább hozzátesznek a lemez hangulatához, mint kiegészíti.

Számomra az ilyen zene már a kicsit giccses „túl sok” kategória, azonban el kell ismerni, hogy ez egy korrekt bemutatkozás 42 percben egy nagyon szép borítóval. A helyenként túlmelodizált dalok ellenére jócskán akad erős közöttük (Project Destiny, Arrogance And Rapture, Icarus, Inner Circle Sympathy, The Edge Of The Blade). Próba itt!