Valószínűleg csak az idősebb korosztálynak, azon belül is a fanatikusabb AOR/progresszív rajongóknak mond valamit a dallasi Jaugernaut neve. Pedig a banda a nyolcvanas évek elején két korrekt nagylemezt is kiadott, majd 1986-ban pihenőpályára állt. Közel húszesztendőnyi szünet után Jim Johnston újraélesztette a zenekart, és - egyelőre egyedül - már dalokat is ír. A Contra-Mantra 2005-ben jelent meg, a folytatása pedig 2009 elején várható. A rendkívül szimpatikus basszeros/énekes/dobos/szintissel egy nappal az Olimpia záróünnepsége után beszélgettem.

Hello Jim! Kezdjük egy kis történelmi visszatekintéssel. 1986-ban ideiglenesen feloszlott a Jaugernaut. Mivel kezdtél el foglalkozni ekkor?

Még mielőtt megalapítottam volna a zenekart, programozóként dolgoztam, így ebben az időszakban is visszatértem a munkámhoz, és számítógépekkel foglalkoztam. A mai napig ezt csinálom egyébként. Ettől függetlenül, még ha nem is zenéltünk akkoriban aktívan, folyamatosan agyaltam, és a fejemben új dalokat írtam. Játszottam még pár kisebb-nagyobb tribute bandában is, de a Jaugernaut számomra mindig is fontosabb volt ezeknél.

A Contra-Mantra húsz éves szünet után az első új lemezed. Ráadásul egy konceptalbum…

Tudod, az idő megváltoztatja az embert. Engem például filozófussá tett. Olyan szövegeket írok, melyek a fizikai világon túlival foglalkoznak és mélyen személyes érzelmeken nyugszanak. Sok filozófust foglalkoztat „A Gonosz Problémája”. A kulcskérdés a következő: Ha létezik egy Isten, hogyan létezhet mellette a Gonosz is? A Contra-Mantra is ezzel a kérdéssel foglalkozik, több rövid történetet sorakoztat fel egymás mellett, de ezek nincsenek élesen különválasztva egymástól, inkább csak egyfajta folyamatos gyűjtemény album formájában. Bepillantást enged abba, mi is szerintem a Gonosz, honnan ered és mi motiválja. Ilyen szempontból a Contra-Mantra egy tematikus lemez. A „Gonosz Testamentuma”, ha úgy tetszik, persze szigorúan idézőjelben. Ötleteket ad a hallgatónak, hogyan is jöhetett létre, és miért hajlik rá az emberiség, hogy újra és újra engedjen a csábításának.

Ennek az albumnak, ennek a koncepciónak semmi köze a valláshoz. Sokkal inkább filozófiai szemszögből próbáltam megközelíteni a kérdést. Mindig is érdekeltek azok a dolgok, melyekre nagyon fogékonynak mutatkoznak az emberek. Remélem sikerül egy kicsit gondolkodásra késztetnem ezzel az albummal a befogadókat. Az egész anyag amúgy több mint 90 perces lett volna, de mivel nem akartam dupla koronggal szöszmötölni, két részre bontottam a sztorit. A folytatás, a Contra-Mantra II. még idén, de legkésőbb 2009 elején meg fog jelenni.

Hogy állsz vele?

A dalok és a szövegek készen állnak, a zene egy részét már fel is játszottam. Reményeim szerint Jeff Wade is segítségemre lesz a dobok felvételénél. Vele már dolgoztam korábban együtt a Jaugernaut-ban, onnan ment tovább a Metal Church-be és a Presto Ballet-be játszani. A gitár és az ének természetesen a végén jön majd, bízom benne, hogy Jim Brammer és Marty Prue sem zárkóznak majd el a közös munka elől.

Biztos sok kritikát olvastál már a Contra-Mantra albumról. Hogy érzed, bejön az embereknek manapság ez a fajta zene?

Elég sok cikkel találkoztam már, ja. Örömmel tapasztalom, hogy nem csak az idősebb korosztály kajolja ezt a stílust, de egyre több fiatal is felfedezi magának a progresszív rock szépségeit. Lassan rájönnek, hogy nem csak Justin Timberlake és Britney Spears jelenti a zenét - ahogy azt folyamatosan sulykolják beléjük… Egyébként pedig nem azzal a céllal készítettem a Contra-Mantrát, hogy majd hű de milyen népszerű lesz. Olyan zenét írtam, amit én magam is szívesen hallgatok. Szerintem hiba követni a trendeket és népszerűségben gondolkodni. Ki tudja, jövőre mi számít majd trendinek?

Több fórumon is progresszív AOR-ként aposztrofálták a muzsikádat. Mesélj már valamit erről az AOR-ről! Még a stílus meghatározása sem teljesen egyértelmű (album-oriented rock vagy adult-oriented rock).

Nem igazán értek egyet azokkal, akik skatulyákba akarják zárni a különböző zenéket. Amikor én kezdtem el zenélgetni, még nem feltétlenül voltak kategóriák, mint AOR, progresszív, neo, metal, stb. Az együttesek olyan muzsikát nyomattak, amilyet csak akartak vagy jónak láttak, nem kellett amiatt aggódniuk, hogy egyik tábor majd eleve seggel áll a zenéjükhöz, csak mert más stílusbelinek kiáltották ki őket. Ott van például a Led Zeppelin. Képesek voltak ötvözni a bluest, a hard rockot és a funkot is, és senki nem kritizálta őket ezért. Manapság már nem tehetnék meg mindezt, mert túl sok „mai szabályt” hágnának át ezzel.

Ezzel nem értek maximálisan egyet, de most a Te véleményed a fontos. Más. Igyekeztem figyelemmel kísérni a 70-es, 80-as évek arra érdemes albumait, de a korábbi Jaugernaut lemezeket sajna nem ismerem. Mi az alapvető különbség a 2005-ös és a húsz évvel korábbi anyagaid között?

Az első két lemezünk sokkal dallamosabb, könnyedebb volt, inkább pop mint mint progresszív rock. Ha viszont lehetőséged van meghallgatni azt a két számot a Take Em There-ről, amiket én írtam, érezni fogod, hogy igencsak hasonlóak a Contra-Mantra dalaihoz. Ha az új lemezt nem egyedül hoztam volna össze, valszeg hangulatában sokkal inkább hasonlítana a korai Jaugernaut-hoz.

Miért nem velük dolgoztál most is? Nem érdekli már őket a dolog?

Megkerestem őket, persze. 2003-at írtunk akkor, Jeff Wade a Metal Church-el turnézott, és Kurdt Van der Hoof-al (Presto Ballet) stúdiózott. Jim Valentine már visszavonult és saját bizniszbe fogott. Geoff Woodhouse sem igazán ért rá, volt addigra már egy másik bandája L.A.-ben, egyszóval mindenki el volt foglalva a saját dolgával. Érdekelte volna őket a lemez, de miután két év múlva sem tudtak rá időt szakítani, magamra maradtam.

A barátság ezzel együtt megmaradt köztünk és egyetértünk abban, hogy később, majd valamikor még összehozhatunk együtt valamit. Jeff, ha most a dalszerzésben (Contra-Mantra II.) nem is vett részt, jelezte, a dobokat szívesen feljátssza majd, és számítok Jim szakértelmére is. Még 2005-ben, amikor felvettem az első albumot jól jött volna Jeff segítsége, mert sokkal rosszabb dobos vagyok, mint ő. Lényegesen jobban szólna, ha ő csinálta volna.

Van bármi lemezszerződésed a második részre?

Shawn Gordon-nak köszönhetően a ProgRock Records gondozásában fog megjelenni a korong. Megnyugtató érzés ilyen biztos háttér mellett dolgozni. Remek kiadó.

A második Jaugernaut albumot (Take Em There) újra kiadtátok a Valentine Music jóvoltából. Terveztek valami hasonlót a legelső lemezzel is?

Igen, ha minden jól megy, még idén újra a boltok polcaira kerül az 1983-as anyag is. Jim Valentine barátom kiadója intézi, teljes körű hozzáférést kaptam a maszter folyamathoz, igyekszem nem sokáig húzni, hehe.

Mi a véleményed a mai progresszív rock/metal színtérről. Vannak kedvenceid az újak közül is?

Hajjaj! Imádom például a svéd Moon Safari új lemezét (Blomljud ), egészen fantasztikus amit művelnek! Kitűnő példa rá, hogy az igényes zene abszolút kortalan, mindegy, hogy új vagy régi. De van egy csomó más kedvencem is, a Dream Theater, Porcupine Tree, Ghost Circus, Presto Ballet, satöbbi, satöbbi. Estig tudnám sorolni őket.

Sikerült az évek folyamán kialakítanod szorosabb, esetleg baráti kapcsolatot a korszakod híresebb zenészeivel?

Nem gazán. Kicsit amolyan „újgazdagnak” számítok ebben a társaságban. Szívesen megmutatnám egy nagyobb közönség előtt is mit tudok, de a progresszív színtéren az emberek nagyon kritikusak tudnak lenni azokkal szemben, akik nem felelnek meg maximálisan az általuk támasztott követelményeknek. Talán a Contra-Mantra sem segített nekem ebben előrébb lépni.

Nagy sztorik nincsenek, bár egyszer kajáltam együtt a Steppenwolf szintis Goldie McJohn-nal a McDonaldsban, és egy darabig Geoff Tate-el is zenéltem egy feldolgozásokat játszó bandában még 1981-ben, mielőtt beállt a Queensryche-ba. A közé a négy ember közé tartozom, akik hallották őt a Games People Play című Alan Parsons dalt énekelni, hehe. Hol van ilyenkor egy kamera? Áhh. Később, mint megtudtam, ugyanaz volt mindkettőnk énektanára: a májsztró, David Kyle.

Csak stúdiózol, vagy élőben is fel szoktál lépni néhanapján?

Pár baráttal évente kétszer összeállunk és akusztikus koncerteket adunk. Szeretem a bulikat, de itt, Dallasban nem sok esély van - rengeteg banda van rajtunk kívül is. Meg aztán a munkám miatt sincs túl sok szabadidőm ilyesmire. De a stúdiózást nyomatom ezerrel, ez egyúttal a hobbim is.

Nézted az Olimpiát? A vizipóló döntőben pont veletek játszottunk!

Hú, de jó, hogy ezt kérdezed! Képzeld, én is igazolt vízilabdázó voltam ugyanis! 1978-ban még a válogatottba is bekerültem. Több 1972-ben olimpiai aranyérmes európai ellen is játszottam (Jim valszeg az 1972-es olimpiai bajnok szovjetekre gondol - hinekricsi.) Nem emlékszem már mindegyikük nevére, de az egyik különösen megmaradt az emlékezetemben. Antonnak hívták, és roppant mód alattomosan játszott a medencében. Gyorsabb voltam nála, de hamar törlesztett a víz alatt minden alkalommal, amikor leúsztam őt… A vízilabda meglepően brutális sport tud lenni.

Nektek viszont gratulálok az olimpiai aranyhoz. Mindig is remek volt a magyar csapat!

Nagyon szépen köszönjük! Akárcsak az interjút. Ha van még bármi, amit szívesen megosztanál az olvasóinkkal:

Én is köszönöm a lehetőséget, hogy bemutathattam egy kicsit magam nektek. Ugyancsak köszönet a kiadómnak és Shawn Gordonnak, hogy általa a világ minden pontjára eljuthat a hangom. Zenét készíteni és hallgatni: mindez olyan dolog, amit soha nem fogok megunni. Örülök annak, hogy most már Magyarországon is vannak néhányan, akik osztoznak velem ebben az örömben.

Jaugernaut - Contra-Mantra lemezajánló

A Jaugernaut honlapja

A ProgRock Records honlapja