Újabb remek magyar southern rock/metal album, elkövetője ezúttal a Locust On The Saddle. A banda már nem teljesen új, történetük a kilencvenes évek közepére vezethető vissza, bár igazi „zenekar alakzatba” csak 2004-ben tömörültek a srácok. A debüt, a két demót idén nyáron követő The AlphaMantis egy meglepően érett, ötletes, szívvel-lélekkel alkotó csapat képét mutatja.

A borító és a dizájn nagyon klassz, ugyanolyan sáros és dohos mint a muzsika maga (egyedül a mesterségesen kipöttyözött, gyenge felbontás nem tetszik, szeintem nem kéne bele). A hangzás ugyancsak fasza, bár mint többször leírtam már, szerencsére manapság a magyar lemezek esetében is csak inkább azt kell szóvá tenni, ha kivételesen nem úgy szól az anyag ahogy annak kéne.

A dalok: intróval együtt tíz gyöngyszem, tíz derék kis nóta, melyek magukon viselik a southern rock és a metal stílusjegyeit, valamint egy picit a stoner sőt itt-ott a lightosabb doom műfajok repertoárjából is. Az album elejére pörgősebb, egyszerűbb számok kerültek, mint pl.  a Burnout, Get Back vagy Field Of Ratio. Külön-külön mind baba, de egymás után hallgatva kicsit túl tömör, összefolyik az ember fejében a sok hasonló riff és dalszerkezet. Én a dalok sorrendjén mindenképpen változtattam volna.

Az igazán kiemelkedő szerzemények inkább a korong második felét gazdagítják. Ezek - Holy Banishment / Bank Holiday, Breaking The Unwritten, Never Enough - lényegesen színesebbek, össszetettebbek és néha hosszabbak is, mint társaik. Ezzel együtt a cédesz összességében is élvezhető, pár nekifutás azonban kell a cuccnak, főleg az első húsz percnek.

Láttam a szöcskéket élőben is, olyan show-t nyomatnak, olyan átéléssel tolatják, amilyet még nem nagyon pipáltam. Ilyen zenét persze nem is nagyon lehetne másképp játszani… Csak ajánlani tudom őket. Nyeregbe!