Az előző album apokaliptikus eszkatalógiája után - ahol a jég születését a Föld lángokban való elemésztődése követte - itt az új reménykeltő idea, a Tűzvihar. Az EP háttértörténetéhez azonban az is hozzátartozik, hogy már egy ideje ott forgott Sorvaliék fejében, csak a megfelelő pillanatot várta a megjelenésre. A Spikefarm ki is hozta (április 30.), ami nem kis meglepetésemre hosszabbra sikeredett (mintegy 68 perc), mint elődje, a már fent említett Viides Luku: Hävitetty.

Az EP közel felét a címadó témát feldolgozó Tulimyrsky egyedül képviseli, mint egy öt tételes viking hősi eposz, most a változatosság kedvéért egy rajtaütés történetét elmesélve. Részletekben nem elmélyedve, itt is már az előző albumokon megszokott recept érvényesül. Nyugodtabb zaklatottabb hangulatok váltogatják egymást, amint a zene a portyázók támadását, az áldozatok szenvedését vagy a dicső hazatérést festi le. Lenyűgöző váltások, zenei, hangtechnikai megoldások, beleszőve a Moonsorrow-t jellemző többműfajiság eszenciáját egy félórás epikus keretbe. A rideg, sodró, önmagát kizsigerelő black metál éppúgy érvényesül, mint az ezt feloldó folkbetétek, szólok, avagy egy-egy balladisztikus pengetés.

Ehhez csak egy apró megjegyzést tennék, ami a felvonások közötti átmeneteket jellemzi. Ezek többnyire egy éles tempó és hangulatváltozást hivatottak képviselni, általában egy akusztikus kísérettel, amit egy finn férfi színész hangja vezet végig. A stílus érthető, nyilván egy skandináv sagáról van szó, ahol a mesélőnek is fontos szerep jut. Viszont elég jól kitapinthatóvá teszi hol érnek véget a szakaszok, ami egy kicsit olyan számomra, mintha a Tulimyrsky nem egy teljes egész összefüggő szemelvényeiből állna.

A korong persze továbbfolytatódik, mégpedig Hemingway halhatatlanjának (For Whom The Bell Tolls) feldolgozásával, nem feledve az eredetit, amit anno még a Metallica tett le az asztalra. Igaz ott a másik cover is, ez egy svéd death-trash zenekar (Merciless) zenéjét gondolja újra. Viszont, ami igaz a For Whom The Bell Tolls-ra, az megállja a helyét a Back To The North-nál is. Nagyon el lettek találva és sikerült úgy átdolgozni őket, hogy nem feledkeztek meg eredeti önmagukról, miközben hamisíthatatlan moonsorrow-s külsőt kaptak. Ennek érdekében a Metallica-nál be is áldozták Ville hangját, amit Henri tompa recsitálása helyettesít, megjegyzem elég meggyőzően.

Az ötszámos EP továbbá még két ős-sorrow zenével egészül ki (Taistelu Pohjolasta, Hvergelmir - ez utóbbi svédül) az 1997-es (Metsä) és az 1998-as (Tämä Ikuinen Talvi) demo kiadványokról. Persze a por le lett róluk fújva, ennek ellenére még így is erős a black metálos gyökérzet, ami lehetőséget ad arra, hogy összemérjük az egykorit a maival.

Tudatos, igényes, átgondolt, kiforrott koncepció, briliáns megvalósítással karöltve. Nálam ezzel az év meglepetései közé került.