Még mindig nem túl könnyű a reggel a fesztiválon, de már van rutinunk, és mindenki úgy oldja meg, ahogy tudja. A harmadik napon az igényesség pillanatnyilag ingatag oltárán is áldozunk egy morzsát, mikor is étteremben ebédelünk, majd lesz szó a felemelő pirácki-metál feelingről, a tökigázott Amon Amarth harcosokról (azaz rólunk) és arról is, hogy Paroubek Skodi Lidem. És mégvalami: vigyázz mennyit iszol… hinekricsi

Tehénbőgés, forróság, slivovice, rokkmetál! Igen, jól gondoljátok! Vizovicére új nap virradt!

Tüzesen sütött le a nyári nap sugára sátrunkra, ismételten reggel fél 9 környékén. A francnak sem volt kedve szaunázni, ezért muszájodottan előmásztam göröngyös fekhelyemről. Ami az alvóplaccnak pikantériát adott, hogy anno édesapám a leggagyibb, legolcsóbb polifoam-ot vásárolta meg nekem, aminek felülete sima, mitöbb síkos. A hálózsákom sem egy csúcsszuper modell, bár baj nincs vele, sőt. De ugye ez utóbbinak külső borítása abszolúte nylon vagy mi, szóval ha a kettőt kombináljuk, nem lehet csodálkozni, hogy minden reggel a sátor aljába csúszva ébredtem, sarkaimmal kifelé dudorgatva annak “falát”. Mezi első este fel is ébredt arra, hogy gyömöszölöm talppal, s készült, hogy jönnek a gonosz banditák, de megnyugodott, mikor ráeszmélt, hogy csak én tornászom magam alható pozícióba.

Mezítelen lábbal kerülgetve a szúrósabb göröngyöket, csomókat, tehénszart, elvergődtem a kerti csaphoz. Szakáll loholt utánam, hiába no, élethalál harc folyt a “zuhanyzóért”. Cseh cimbik újabb nagy örömére kisgatyában feküdtünk be a víz alá, nem kímélve szappant s habtestünket. Mikor készen voltunk, mutatványunkat öblös röhögéssel és pálinkával honorálták. Visszaszambáztunk a sátrakhoz, s kiteregettük száradni gatyánk s törülközőnk. Megropogtattuk elcsigázott, elmeszesedett tagjainkat, felöltöztünk s elindultunk a resti felé.

Valójában elhaladtunk előtte, és utunk a fesztivál területének előző cikkben említett legkényesebb szektora felé vettük. A kis kékfalú-fehértetejű szekrénykék ismét csalódást okoztak. 0,8 sec alatt fordultam a 180°-ot, de Szakáll a bátrak útját választotta. Ő sikerrel járt, én ismét a resti kultúrált trónját és az azzal járó sorban állást választottam. Amúgy meg ha már ott voltunk, jobb híján Kozelezni kezdtünk a bakterház nyújtotta árnyékban, folytattuk a naptárlányok vadászatát, elvoltunk mint a befőtt. Közben Mezi és Gyapjú elugrott szuvenírért. Választásuk a  fesztivál sztárja árucikkre, a kovbojkalapra esett. Mezi feketét, Gyapjú roppant sármos, és a melegre való tekintettel (ami épp ezidőben tetőzött) fehér színűt vásárolt.

Délidő után nem sokkal bevonszoltuk kitikkadt, üveges tekintetű valónkat a színpad előtti aréna hátsó, fákkal szegélyezett részébe egy kis kalózmetál koncertre (nem felejtem sosem, ahogy a hülyegyerek bekonferálta őket: “blablabla PIRÁCKI METÁL” Megkönnyeztük e bájos szavakat.). Fél 1 körül kezdett az Alestrom nevezetű skót banda. Egylemezes vidám, büszke felföldi legények, jó kis karibtengeres beütéssel. Nem volt hiba a 45 perces fellépésben, leszámítva a forróságot. Tombolni nem is nagyon tudtunk, inkább csak pihegve fetrengtünk s a percenként mozduló árnyék felé csúsztunk-másztunk. Miután a srácok elhajóztak a Jolly Roger alatt, mi is visszatértünk az életet jelentő jéghideg sörhöz, hogy másfél óra vidámság után megcsodálhassuk a Stormwarrior-t (akinek az odaúton 20x hallgattuk meg az új lemezét). A meleg ellenére ők sem tolták rosszul, bár a kalózok szerintem lepipálták őket. Mondjuk érdekes meglepetés volt, hogy minden tag férfi, a buszon fáradt hallójárataim női vokált vizionáltak.

Fél 4-kor gyomraink megütötték a vészharangot. A sör már tovaszállt, így szó szerint magunkat emésztettük. Nem volt mese, be kellett menni a városba burkolni valami meleget! Meg is rohamoztuk a pékség mellett lévő éttermet, ami sztem a legnagyobb a városban. Útközben találkoztunk részeg cseh “szobatársainkkal”, akik poénból mentek szondát fújni. Az egyikük büszkén közölte, hogy pénteken olyat fújt, hogy eredményként keddig nem vezethet. A kajálda kellemes hangulatú, udvarral rendelkező hely volt, amit régi szerszámokkal, eszközökkel, képekkel díszítettek. Ráadásul itt beszéltek angolul! Szerencsére helyet is találtunk. Egy épp ebédjét befejező lengyel párocska adta át nekünk helyét, miután biztosítottuk őket, hogy polszká vengerszká 2 jóbarát együtt harcol s issza borát, megaztán mi 3x annyian voltunk kb. Befészkeltük hát magunk s vártuk a pincérnénit. Elég lassú volt szegény, mert tömve volt a risztorante éhesded rockerekkel s mindegyik őt akarta, valamint az étlapot. Első körben Budweißert kértünk, meg presszókávét. Én barom, reméltem, hogy jobb lesz, mint amit eddig ittam. Hát nem. Najó. Talán fél fokkal. Második körben mindenki vmi húskészítményt krumplival, s mivel ez az adag kevésnek bizonyult, harmadik körben 2 pizzát is rendeltünk, amit szétosztottunk. Mezi-Gyapjú-Legolas valamint Szakáll-Én arányban. Miután mindenki kellemesen eltömődött, pihegtünk egy kicsit, majd visszagurultunk a restibe. Itt vidám csocsó, serital.

Jókedvünk hamarosan alábbhagyott. A nap eltűnt, a szél feltámadt és csöpörögni kezdett az eső. “B*sszameg!” kiáltottunk fel mindnyájan. Megkönnyebbülésünkre ez a természeti jelenség, pusztán fél óráig tartott. Kihasználva a szépidő visszatértét, mint űzött vadak vágtáztunk a színpad elé, ugyanis eljött az überzúzda vikingmetál, az Amon Amarth ideje! Énekesbácsi rettentő orgánumát az időközben feltámadó szél sem tudta elnyomni. Igazi pogány dara volt. Számok között dicsérte a cseh sört, majd kortyolt egyet ivótülkéből (!) és orbitálisakat böfögött a mikrofonba. A buli vége felé egyre sötétebbek lettek a fellegek és szemetelni kezdett az eső. Az utolsó szám alatt elérkezett az apokalipszis. Felkonferálták a számot, a basszer elkezdte recsegtetni szerszámát, hatalmas égzengés rázta meg a vidéket, majd amint mindenki belecsapott, leszakadt az ég is. Eszméletlen hangulatos volt. Mintha Thor suhintotta volna meg pörölyét, hogy orkánt zúdítson a hamis isteneket imádókra. Engem csak véletlenül kapott el, mert rossz helyen voltam, rosszkor. Képzelhetitek, 3 másodperc alatt tökig áztunk. Mint 2006 aug. 20-án, mostmár mindegy alapon vigadoztunk, tapicskoltunk. Jót nevettünk a fedezékbe vonult embereken miközben diadalittas “FUCK THE RAIN!” kiáltásokat hallattunk. Kíváncsiak lettünk volna még az Apocalyptica-ra és My Dying Bride-ra is, de ruházatunk állapotát és az időjárást tekintve ezen törekvéseink halálra voltak ítélve.

Beiszkoltunk Cseheink közé, akik szárítkoztak és vedeltek. Lekapkodtuk magunkról vizes cuccainkat és felszaladtunk a sátrakba száraz tangáért, nadrágért, zokniért. Barátaink kedvesek voltak s ajándékba rendelkezésünkre bocsájtottak néhány fesztiválsztárja politikai típusú Anti-Paroubek pólót. Egyetlen pár cipőmből is facsarni lehetett a vizet, a felfázást nem kockáztatva előbb mezitláb viseltem, majd üres szatyrokból, chips-es zacskókból és celluxból rögtönöztem magamnak zoknit, Szakáll nagy örömére, akinek ezen az éjjel patakzottak a könnyei, fájt a tarkója annyit röhögtünk. Összevetve valóban ez volt a legviccesebb este. Thomás és Megyer korlátlan sörfogyasztásra invitált minket. Természetesen ismét éltünk a kínálkozó lehetőséggel és megtámadtuk a sörcsapot. A megfázást vodkával próbáltuk megelőzni. Hamarosan kezdett az Apocalyptica, s fájó szívvel hallgattuk Sepultura s Metallica feldolgozásaikat. Az eső még mindig szakadt. Az est fénypontja a tőlem Zsiráf becenevet kapó lóbaszó cseh részegakciója volt. Előszöris úgy vágta oda magát a fröccsöntött kerti székhez, hogy annak letört a karfája. Majd Thomás lábosba csapolta neki a pivot. Ezekután karfát az ölében tartva elszundított. Mikor felébredt izegni-mozogni kezdett, minek hatására kitörtek a szék lábai, és a srác idióta bájvigyorral az arcán süllyedni kezdett s pillanatokon belül kinyúlt az asztal alatt. Percekkel később felkelt, kitántorgott az esőbe egyszál pólóban és alsónadrágban. Nagy örömet szerzett nekünk, amint hátat fordított, mivel (hogy hogy csinálta ne kérdezzétek) elénktárult a szörnyű, de annál mulatságosabb tény: szaros volt a pólója. Velőtrázó sikolyként szakadt ki belőlünk a röhögés, ezt a melák meghallva visszafordult, és ő is vigyorogni kezdett, biztos azt hitte vele együtt nevetünk, pedig hát marhára nem. Leült közénk a lócára, és szintén illuminált honfitársát az ölébe kapva kéjes mosollyal az arcán ismét elaludt. Szerencsétlen próbált menekülni, de esélye sem volt. Azt a buzis arckifejezést, ami a hátának nyomódott 20 percen keresztül, nem lehet leírni. Mi leestünk a székről, és fuldokolva kerültük mind a jelentet, mind egymás tekintetét. A sörökre koncentráltunk, valamint arra, hogy ne tüdőzzünk le egy kortyot sem.

Fél 3 magasságában elállt az eső, mi megteltünk sörrel, valamint az álommano is szemhéjainkra sercintett, így hát elbúcsúztunk és visszakúsztunk a sátorba. Mezi már ott hortyogott, száraz bőrrel megúszva az egészet, mivel a vihar előtt rájött az inger, aztán pont be tudott menekülni a sörsátorba. Ott várta meg a kritikus helyzet végét. 30 perc múlva ismét rázendített az eső, de akkor már “biztonságban” voltunk a hálózsákok mélyén. Reménnyel a szívűnkben aludtunk el, hogy az utolsó nap talán szép időt tartogat számunkra…