Öt év telt el az utolsó Metallica album megjelenése óta, amely nem aratott túl nagy sikert. Rengetegen kritizálták, a közönség nem ezt várta el a rocktörténet egyik ősatyjától, azonban a Death Magnetic-kel - ami amúgy véletlenségből 10 nappal előbb került ki a lemezboltból - ismét sok rajongót szerezhetnek.

Az album előidézi a Metallica eddigi sajátosságait: gyors gitárriffek és a progresszív hangzások is fellelhetőek, de természetesen a lassú részek sem maradnak el. A The Day That Never Comes című dalból már videóklippet is készítettek, amely az iraki háborúból jelenít meg egy részletet. Emellett helyett kapott Unforgiven III is az albumon, bár nem igazán érdemli meg a becses címet, ugyanis közel sincs annyira jó, mint elődei. A lassú dalok mellett természetesen jelen vannak a pörgősebbek is, mint az albumot záró My Apocalypse, és jót lehet headbangelni az elvont hangzásvilágú All Nightmare Long-ra is. Az album első száma, a That Was Just Your Life is zúzósra sikerült, akárcsak a régebben már koncerten is előadott - akkor még New Song néven futó - The End Of The Line. A St. Anger-höz hasonlóan a dalok a Death Magnetic-en is hosszúak. Kissé talán úgy tűnhet néha, mintha annyi témát tettek volna bele, amennyit csak tudnak, bizonyításképpen, hogy még mindig jelen vannak a metál színtéren. Akad egy instrumentális dal is, a Suicide & Redemption, mely a közel 10 percével a leghosszabb az albumon. Természetesen Kirk teletűzdelte szólókkal, és még egy dobszólót is hallhatunk Larstól.
A Metallica tehát ismét nagyszerűt alkotott, de korántsem akkorát, mint régebbi albumain, a St. Anger-höz képest azonban így is hatalmasat lépett előre.