Paul Gilbert vasárnap másodszor járt Magyarországon. Úgy hiszem bátran kijelenthetem letaglózott mindenkit, aki a helyszínen tartózkodott, aki pedig nem jött el az nagyon sajnálhatja, ugyanis iszonyat jó buliból maradt ki.

Fél nyolcra értem oda, de már akkor nem lehetett a negyedik sornál előrébb jutni. Az előzenekar az instrumentális-dallamos metált toló K3 volt. A feladatukat teljesítették: felfokozták a hangulatot, amennyire csak lehet. Fél órát játszottak, majdnem kilógtak az időből, de már az első számukra is tombolt mindenki. Miután befejezték, fél óráig tartott a beszerelés, mindenki türelmetlenül tiporgott. Egyszer csak, mintegy varázsütésre előbukkant Emi a függöny mögül, és mögötte a többiek is: Paul, Jeff, és a Mike Szutert helyettesítő új basszgitáros. Bele is zúztak az arcunkba egy Hurry Up-val, aztán elnyomták a The Curse Of Castle Dragon-t is. Ekkor már eléggé kezdtük hiányolni, hogy nem vettünk sört; én azért, mert elfeljettem, Lazarus-omin kollega meg elfelejtett hozni sörre pénzt. A következő az új album címét adó dal, a Silence Followed By A Deafending Roar volt, amit átvezettek a Eudaimonia Overture-ban, melyben még egy latinos ritmust is felfedezhetünk. Következett a kissé punkos témájú Norwegian Cowbell, amiben ínyenc szólók lelhetőek Emi kolompolása mellett. Ekkor bemutatta az új basszusgitárost Craig Martinez személyében, következett a Scarified, ezt követte a Ernest Broch feldolgozás Suite Modale. A The Gargoyle című számba is belecsaptak, gyors szólókkal teletűzdelve, és lassulásképp egy I Cannot Tell A Lie-t játszottak, legyen egy ballada is. Paul elmondta: “A világ legjobb munkája játszani a gitáron… Azaz a gitározásnál egy jobb munka van: a dobolás!” Ekkor következett a hétnyolcados The Jackhammer, melyben Jeff Bowders egy iszonyatos dobszólót mutatott be. Bronx 1971-el folytatták, utána jött egy Burning Organ és egy Technical Difficulties, utána egy Jimi Hendrix féle Red House miközben Paul a feleségével párbajozott. Először nem tudtuk, honnan szól a másik gitár, aztán rájöttünk, hogy a szinti van ilyen komolyan megoldva. Egy ismeretlen dal következett, melyről később kiderült, hogy csak egy bevezető volt, az viszont biztos,  Emi egy eléggé arculcsapó szólót nyomott le benne. Ekkor már majdnem megőrültünk az idegtől, hogy “Na és a Down to Mexico?!” Paul szerencsére megnyugtatott minket, a legutolsó számnak hagyta a fergeteges nótát. Hat percesre húzta, és magunk alá is terceltünk tőle. Sajnos csak picit több mint másfél órát játszott, de így sem tértünk magunkhoz vagy egy óráig utána.

Egy szó mint száz, a buli nagyon fasza volt, egyetlen hibával: HIÁNYZOTT A SÖR.