Bokiti kolléga állítása szerint „villogtatom ízes tollamat”, mégis remegő ujjakkal kezdek neki második lemezbemutatómnak. A Masters of Rock élménybeszámolóból talán kiderült, hogy szeretek elbeszélni, viszont a Cavalera Conspiracy – Inflikted ajánlóm puszta extázisból fakadott, merszet pedig Bokiti és Hinekricsi adott hozzá. Szerény véleményem szerint a kezdőtől nem rossz kategóriába esik. Nem akarom ezt nyújtani, szóval eme irományt még tekintsétek szárnyaim próbálgatásának, de azért fogadjátok szeretettel. Terítéken pedig az osztrák Serenity együttes második nagylemeze, a Fallen Sanctuary.

Először is pár szó a zenekarról meg gyorsan felsorolnám a bandát alkotó ipséket. Azért gyorsan, mert nem akkora nevek szerintem, hogy oldalakon át csemegézzem ivós-b@szós-narkós kalandjaikból (de aki esetleg tud valami effélét, az tüstént közölje velünk komment formájában), meg az álomtündér(manó, kinek mi tetszik) is támadni akar. Tehátakkor. A formáció az ausztriai Tirolban alakult, 2001-ben, nagy sikert aratva egy évre rá megjelenő demójukkal (Starseed V.R). Az ezt követő két esztendőben három tag gyorsan ott is hagyta az egészet. 2005-ben második demójukat (Engraved Within) már igencsak ajnározta a német Metal Hammer, így 2007-ben meg is jelent első teljes korongjuk, Words Untold & Dreams Unlived címmel. Ezt a Kamelot, a Morgana Lefay és a Treshold társaságában turnézva népszerűsítették. Idén szeptemberben pedig piacra dobták második „szimfóniájukat”, a Fallen Sanctuaryt.

Jelenlegi felállás: Georg Neuhauser – ének, Thomas Buchberger – szólógitár, Mario Hirzinger – billentyűk/bekkvokál, Andreas Schipflinger – dobok/bekkvokál, Simon Holtzknecht – basszgityó.

No ugye, hogy gyors volt? Megmondtam, hogy nem fogok szarozni.

És akkor jöjjön aminek jönnie kell. Az átlagos dizájnú borítóval szemezvén (bronznapfényből kukucskáló szomorú karneváli maszk) nem tudtam megsaccolni mivel is állok szemben. Addig-addig forgattam, amíg elértem a hátoldalához (gondolom most arra gondoltok hogy komplett librettót adtak hozzá, ami lehet hogy így is van, de nekem csak egyszerű papírzsákos promó anyagom van). Oda a szokásos jogi hülyeségek közé/alá/fölé egyszerűen csak annyi volt írva: „Symphonic Melodic Metal”. A szavakat kontextusukból kiragadva, mint önálló entitásokat kezdtem sorban értelmezni, ezzel megbontva azt a koherens gondolati struktúrát, amint együttesen alkotnak. Valahogy így: Symphonic. Ez már döfi! Kis tacskó voltam mikor már rajongtam Beethovenért, mondhatni a sűrű, mézédes, magas zsírtartalmú anyatejjel szívtam magamba azon hajlandóságot és ízlésvilágot mely lehetővé tette számomra a nagy klasszikusok muzsikájának befogadását, s néha önkívületi állapotban történő élvezetét (Gyengébbek kedvéért: To’d, amikor nagyfater jóféle 70%-os kerítésszaggatójától úgy beállsz, mint a klinikai halál, osztat betántorogsz a koncertra, és ottan amit te látol meg hallol addig fejrázol, hogy aztán sorba okádod csurig az összes pisszoárt!). Melodic. Hááááát. Ezzel bajok lesznek, nem szeressük a keserves ömlengést, hanyagolni kéne. Metal. Ez önmagáért beszél, hadd szóljon! Miután ezt a hármat ismét összegyúrtam eggyé, a háromból két komponens több mint megfelelőnek bizonyult, hogy agyamból elinduljon az az inger, ami arra késztetett, hogy meghallgassam mit is alkottak a fiúk.

Az első szám, az All Lights Reserved kellemes zongorajátékkal indul. Cirka tíz másodperc múltán Georg először csillogtatja meg énektudását. Lágy, fülnek kellemes hang, de semmi átlagon felüli. Eddig az összhatás olyan, mintha egy Disney betétdalba vagy egy Webber musical-be csöppentünk volna (azért kellett itt a musical-t Andrew Lloyd Webber nevével fémjelezni, hogy sikeresen elkülönítsem a mára már klasszikussá váló műfaj remekbe szabott darabjait az olyan infantilis idióta szaroktól, mint például a High School Musical és barátai, amik manapság ellepik a világ theátrumait, filmszínházait). Még nem járunk egy percnél, amikor belépnek a dobok, a szólógitár, majd hangyányi szünet és szintetizátorral közepes harsonaimitáció, ami persze nem olyan mintha tényleg megszólalnának a mennyeknek hangszerei, de elég hihető. Aztán beindul a pörgés, aprócska, nem túl súlyos riffek, és innentől Hammerfall–t és Nightwish-t idéző stílusban csordogál tovább a zene. Van benne szóló, drámai hatást keltő Therion-os betétek. A bekkvokál helyenként már-már nőies (hozzáteszem néhány ponton az énekes is), a szám vége felé komplett kórusként halljuk a tagokat, felpörög a dupla lábdob, majd egy végső szóló, mely alatt kiúszik lassan a dob is, majd a gitárt zongoraszó és angyali kórus váltja fel, s végül az egészet elemészti a csend.

Meglepő fordulat, hogy a második szám, a Rust of Coming Ages, eléggé más szintetizátorral indul. A kellemes zongora effektet felváltja egy modernebb, Jean Michel Jarre-ra és Mike Oldfield-re jellemző atmoszférát árasztó beállítás, és erre bizony már keményebben rálépnek a gyerekek. Feszesebb, mélyebb riffek, erőteljesebb dobpergés. Az énekes és a főtéma megjelenése azonban visszahúzza a fentebb említett irányzatba, de, itt már helyenként megjelenik a hörgés is! Igaz csak 1 mondat erejéig. A szám, a szólókat és a végkifejletet leszámítva azért igencsak energikus marad, míg a végén Dimmu Borgir-ra emlékeztető „hegedűszóló” után ismét a klasszikus hangzásé a főszerep, ám itt már fortéban kalimpáló zongorista, és az énekes bölcs gondolatai (dalban) zárják le az egészet.

A Coldness Kills címet viselő harmadik keleties hangzással indul, amolyan félig-meddig perzsa dallamok, aztán amint csatlakoznak a többiek, elég hiteles Therion-os útóíz kerekedik. De csak addig amíg valahonnan elő nem kerül egy akkusztikus gitár, és az énekes be nem lép… A fine pedig ismét piano.

A To Stone She Turned kezdetben Heavy Metal ezerrel, aztán a szinti becsempész valami olyat, amit én utoljára 486-os speaker-jéből hallottam, meg az Eiffel 65-tól. Itt a énekszó kevésbé melodic, mint eddig, szépen próbálja követni a tempót, majd az egész kicsit belassul, és gregorián férfikórusba hal.

Sorrendben az ötödik, a Fairytales maga a melódia. Majdnem a végig csak billentyűkísérettel nótázik hősszerelmes lovagunk, aki egy lovaginát is kerített maga mellé vokálozni, majd egyszercsak a szám kétharmadánál belép a maradék zenekar is, és gyerekkórussal (vagy annak hangzó valamivel) kicsit ünnepibbé teszik a véget. Amúgy nagyon aranyos.

A The Heartblood Symphonyban drága Georgunk hangtorzítóval is próbálkozik, amitől pár másodpercre a Deathstars sápadtra pingált énekesét láttam magam előtt.

Még van rajta négy darab, amit nem mesélek el, már szerintem páran így is erőteljesen spoiler-nek fogják bélyegezni az irományt. Összességében nem rosszak, sőt. Igazán élvezeteset produkálnak, csak ugye itt jön a south parki fordulat, hogy „Simpsonék már megcsinálták”. Bizony. Nagy hibájuk, hogy nem épp eredetiek, és sajnos a viszonylag változatos, néhol érdekes zenei alapot elviszi a dalok feléneklésének egysíkú módja. A ritkán bevágott hörgés javít a helyzeten, de az tényleg oly kevés, mint Rákosiban a fasizmus. Zenélni tudnak, az énekes hangja tényleg jó, vannak ötletek, de még nincs ez kijegecesedve. Reméljük a következő lemezzel már maradandóbbat alkotnak.