Olyan mocsok esős idő volt vasárnap, hogy nem volt kedvem túlzottan messzire kimozdulni a koleszból, így pont kapóra jött a hetes block gyomrában megrendezett rockabilly/psychobilly/punk mulatság. A főszerepet két amerikai bandára osztották; az Al & The Black Cats nem volt teljesen ismeretlen számomra, hisz’ a magyar thekillingscreens-nek köszönhetően már belefüleltem a muzsikájukba, míg Daniel De Leon csapata a színtér kedvelői számára aligha szorul bemutatásra.

Az Al & The Black Cats nyitotta az estét, viszonylag időben érkeztem és még épp volt annyi szabad placc a színpad előtt, hogy fel tudjak venni egy elsősoros pozíciót közvetlen a srácok előtt. Egy rövidke hangolás, egy grimasz a publikumnak a bőgős részéről, és mehet a menet! Körülbelül 20 másodperc alatt világossá vált, hogy amit ezek a gyerekek művelnek, az egész egyszerűen maga a nagybetűs BULI! Voltam már jópár koncerten életemben, nem is volt mind akusztikus jazz est, de ilyen energiát, ennyi koncentrált őrültséget még nem pipáltam. Egy másodperc nem telt el anélkül, hogy ne ökörködtek volna valamit a számok alatt és persze között. Fetrengve gitározás, tömegbe (azaz többek között rám) ugrás, beszólások, pofavágás és izzadás ezerrel. Ez utóbbi kettőben főleg a jó százkilós basszer/ének járt az élen, már az első nóta után dőlt róla a víz, plusz úgy tudta dülleszteni a gülü szemeit, mint anno a Topi Mackó. Minden második elüvöltött sor után csulázott egy kiadósat, amivel néha a gitáros kisfiút - aki szó szerint kisfiú, hisz mindössze 21 éves, igaz már úgy szarrá volt varrva, hogy egy fotóalbumot megtölthetne a képeivel - találta el. Szemmel láthatólag azonban ez ott egyikőjüket sem zavarta. Volt pogó is természetesen, aki ott volt és emlékszik még (pontosabban: aki ott volt, az biztosan emlékszik rá…) a Masters Of Rock-os mozgásra Sepultura alatt, na valami olyasmit kell elképzelni, csak ezúttal kultúrálatlan szláv punkokkal

Már előzetesen biztos voltam benne, hogy iszonyat nagy party várható odalenn, amiről legalább pár képet csinálnom muszáj, de pont emiatt is sokáig vacilláltam, levigyem-e a masinát a szinte biztos halálba. Végül köztes megoldást alkalmaztam, és fekete cicák első két nótáján kattintottam néhányat, majd sipirc fel a szobába, le a gépet és vissza a közepébe!

Amikor azt hittük, már vége a bulinak, és a ráadás ráadása is lement, következett az igazi meglepetés, két feldolgozás formájában. Nem gondoltam volna, hogy ma este még egy Motörhead nótát is fogok hallani, de a srácok megleptek minket. Overkill, Overkill, yeah! A második szerzemény Bon Jovi It’s My Life-ja volt, de annyira átrockantrollázták, hogy alig lehetett felismerni. Ezzel a számmal zárták részükről az estét, én meg azon filóztam, mi jöhet még ma este, mert ők bizony csak az előzenekar voltak…

A Rezurex egy kevésbé vadállat, de azért kellően vadállat banda, mégis ma este - legalábbis az én szubjektív mércémmel mérve - meg sem közelítették a cicák színvonalát. Persze itt is volt színpadi elem bőven: az énekes fél arca a jól megszokott módon koponyává pingálva, nagyon aranyos volt, ahogy például egy levágott és kiakadt szemű babafejjel énekelt duettet, vagy amikor a gitáros srác engedte, hogy picit mi is pengessünk a hangszerén.

Buli után spanolás a tagokkal, dedikálás ezerrel (így keletkezett egy el nem költendő Rezurex vs. IV. Károly 100 koronásom) és persze a közös fotók, amire még várok. Ha még megemlítem a sok piros pöttyős ruhás, napszemcsis retró kiscsajt, valószínűleg elhiszitek nekem, hogy az elmúlt két hónap legszuperebb buliján voltam a hétvégén. Tízből tíz pont csont nélkül!