Hallottunk már berobbanó első lemezről, másodikról, ami sok mindent eldönt, nehéz harmadikról, és így tovább. De különleges nyolcadikról? Arról hallott már valaki? Tessék: itt a Heaven Street Seven új albuma, a Jazz. November 10-től egy hétig legálisan letölthető volt a www.hs7.blog.hu oldalon, november 21-től pedig fizikai formátumban is kapható.

„Szerettünk volna egy kicsit kibújni a bőrünkből. ‘Kibújni a bőröndből’, ahogy a lemez egyik közepesen szellemes beceneve szólt. Ezért is van, hogy Tövisházi Ambrust hívtuk producerként a lemez munkálataira. Markáns ízlése van, olyan lemezeken dolgozott az elmúlt időkben, amelyeket érdekesnek találtunk, ráadásul nem pontosan, sőt, kifejezetten nem az a zenei ízlése, mint nekünk, bizonyos dolgokat egészen másképp közelít meg, mint akármelyikünk. Ez azért érdekes, mert sosem árt egyik kicsit pofon vágni, kibillenteni magunkat, átbucskázni az esetleges rutinokon, tükröt (esetleg éppen görbe tükröt) tartani magunk elé. Szerettük volna, tehát, a meglévő hevenyes világot kicsit újrakavarni.”

És így is lett. Játékos, lélegző, lényegre törő, tempós és élettel teli HS7-album született. És bátran szélsőséges is, meg kísérletező. Ezen a lemezen hallható a zenekar eddigi leggyorsabb száma (a címadó, zúzós-garázsos Jazz) és az eddigi leglassabb (a szívfacsarós Mától nem számolom). Hallhatunk beates, „próbatermes” hangzású és csilingelősebb vagy harapósabb gitárpop számokat (az egyiket, csak úgy mellesleg, fafurulyával), és vannak olyan dalok, ahol az akusztikus gitár meg a mandolin viszi a prímet. Sőt, olyan is (a lemez egyik legsikerültebb dala, a Ne menj vissza a régi cukrászdába), ahol az akusztikus gitárok mellett lábdobogás és taps tolja a natúr ritmust.

És, ha már natúr, akkor azt se felejtsük el megjegyezni, hogy bizony egy elejétől-végéig „házikészítésű” lemezzel van dolgunk. Persze Szűcs Krisztiánék nem pont úgy tervezték, ahogy végül alakult: „Már a megelőző album után egyből tudtuk, hogy a következőnél nem akarunk a hagyományos értelemben ’stúdióba vonulni’. Egy nagy stúdió nagyon klassz, de szerettünk volna egy kicsit más közegben dolgozni. Egy olyan stúdióban, ahová bármikor lemehetünk, ahol bátran szarakodhatunk, ahol bármikor bármi megtörténhet, reggel, délben, este, éjszaka. Végül az a stúdió, ahol a lemez demója a nyáron elkészült, a megfelelő időben már nem állhatott rendelkezésünkre, ezért úgy döntöttünk, hogy a próbatermünkben és Japán lakásán fogunk dolgozni. A demón együtt feljátszott zenei anyag egy részét (a dob és basszus egy részét) megtartottuk, Törökbálinton egy garázsban doboltunk, aztán a kis szakadék próbatermünkben gitároztunk, meg a Japánnál is nyitott ablaknál a kanapén (van, ahol be is hallatszik a vonat), végül Krisztián Japánnál a könyvespolc mögött énekelt. A konyhában meg átbeszéltük, hogy milyen legyen a borító“.

Ja, igen, és a cím, mert, hát elvileg az is némi magyarázatra szorulhat: „A Jazz Krisztián régi dumája, amit a legváratlanabb pillanatokban dob be. Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy pontosan tudjuk, mit jelent, de valószínűleg mindenkinek jelent valamit, plusz hozzánk is nőtt valahogy. Kicsit dekadens, kicsit szürreális, kicsit groteszk, szóval a miénk. De akár úgy is érthetjük, hogy sokat kísérleteztünk, sokat variáltunk, szóval Jazz“.