Egyenletes puritán hard rock két és fél évtizeden keresztül. Tömören és velősen így tudnám lefesteni azt az ívet, amit Mat Sinner vezette intézmény eddig befutott. Az accepti vonalra építkező zenéjük mindig is egy a saját kereteit jól ismerő realista szemléletet tükrözött, aminek mi más lehetne az ikertestvére, mint az azt megvalósító német precizitás. Semmi váratlan vagy túl szabad megmozdulás, csak egy tudatos, kimért galoppozós rock’n'roll. Ennek tudatában nem is kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy összeálljon előttünk még az óévben napvilágot látott Crash & Burn, mint mérnöki teljesítmény.

Az, hogy a dalszerzői poszt oroszlánrészét megint Mat vállalta magára (lényegében minden számba belenyúlt) alapvetően nem új és nem túl érdekes, leszámítva a korongon kilencedikként szereplő Little Head-et, amit történetesen Butch Walker jegyez. Nyilván az új korong populáris felütése adhatta az ötletet, hogy akkor kerüljön fel a lemezre egy pop-punk nóta is, de ezzel sikerült kicsit mellényúlni, mivel a Little Head nem nagyon illik bele a Sinner világába, és ezen még az egyenesre vasalt gitárhangzás sem segít. Igaz választhatták volna a bonus track által nyújtott lehetőségeket is, de végül így se lett annyira szar, hogy ne kerülhetne fel mondjuk egy Sum 41 korongra.

A lényeg, hogy ezzel a vezércsellel szépen meg is törik a rájuk jellemző kimért tempót, ami a még hátralévő Connection és a Like A Rock alatt se tér vissza.

Bár Frank Rossler 2007-es kiválásával az is megesett, ami eddig még soha, vagyis nincs billentyű a lemezen, ezt az élményt Henny Wolter gitáros visszatérése azért kompenzálja. A körző/vonalzó nyomai 3-4 hallgatás után azonban még így is eléggé egyértelműek. Ennek ellenére a Crash & Burn hozza az elvárható régisulis gördületeket, néha meg is villan (The Dog, Heart Of Darkness, Revolution, Fist To Face), de kicsit olyan, mint Bourbon királyok, akik köztudottan nem tanultak, de nem is felejtettek semmit.