A folk metált játszó bandák esetében sem új jelenség, ha egy-egy anyag erejéig is, de szögre akasztják a fémnyűvést és leülnek egy jó háromnegyed órára népzenészkedni. Az ezredforduló óta felfutott, új hullámhoz sorolandó bandák körében ez a vezércsel egyébként már többekkel is megesett, például a hírnevét manapság csak aláásni igyekvő Finntroll-lal (Visor Om Slutet, 2003).

A többnyire akusztikus támogatást élvező tábortüzes ízű zene ilyenkor sokszor csak a „szokatlan” jelzőt érdemli ki, elmosva azt az amúgy nem oly jelentéktelen tényt, hogy a bálványozott kedvencek tradicionális népi hangszereiken nem csak metált szeretnek játszani. Az Evocation I: The Arcane Dominion albumról is hasonlókat lehet olvasni, pedig a sajtóérzékenyek már tudhatják, hogy decemberben jön a folytatás, Evocation II: The Visions címmel. A kétrészes koncepció első tagja azonban biztosan megemelte a lécet azoknak, akik a tavalyi Slania után egy újabb metál albumot vártak az azóta őrségváltáson is átesett Eluveitietől.

Nem azt kaptak, sőt amennyire lehetett, a zenekar igyekezett óvatosan beadagolni, hogy az akusztikus hangzáson és a kelta folklóron kívül ne nagyon számítsanak multieffektre, hörgésre, meg semmi olyanra, ami úgy általában a metált jellemezni szokta. Aztán elkövették azt a baklövést - engedve a Slania sikerén felbuzduló Nuclear Blast hibás üzletpolitikájának -, hogy az Omnos c. számra készítettek klippet, ami bár erősen slágergyanús, mégis érezhetően elválik The Arcane Dominion dallamos, bár kissé elborult atmoszférájától. Az utóbbihoz amúgy is több köze van a szintén populáris irányba nyitó Brichtom c. számnak.

Sokszor azonban így is beleesnek abba a hibába, hogy a könnyebben emészthető, lüktető (talán majd a koncerteken is előkerülő) tételeket feleslegesnek tűnő kántálós részekkel köti össze. Miért tűnik feleslegesnek? Mert ez alapján két (esetünkben) eltérő, ugyanakkor nem elítélendő elvárás egyidejű kielégítése körvonalazható.

Az Eluveitie érzésem szerint egy olyan koncept albumot szeretett volna, amin az eddigi slágeresség, folkos muzikalitás az elmélyült, jó értelemben vett népzenei tónusokkal fonódik össze. A baj ezzel csak az, hogy míg az előbbi alól kihúzták a metál alapot és ezért olyan akusztikus hangszerelést adtak neki, ami viszonylag kevés ráfordítással már színpadképes, addig az utóbbi egyszerűen alkalmatlan arra a zenei játékosságra, amit igyekeznek beleerőltetni. A kettő szintézise elméletileg elképzelhető lenne egy epikusabb tálalás keretei között, ez viszont nem valósul meg, így az átlag három perces számok - az utolsó negyed óra kiegyensúlyozottabb hangulatvilágának ellenére - szép lassan felaprózzák az egész korongot. Aminek azért van annyi előnye - valljuk be -, hogy könnyebbé teszi a tizenöt, sokszor nagyon is dinamikus nóta azonosítását.

Bár, a tagcseréken túllépő zenekar már újra képes felmutatni az eddigi létszámot (Rafi és Sevan Kirder helyére a Cataract basszere Kay Brem, illetve Patrick Kistler néphangszeres érkezett) és az öt vendégzenész a búvópatak-effektus ellenére nagy erőlködésekkel, de tényleg felfedezhető (pl. Alan Averill a Primordialból), kemény fába fogja vágni a fejszéjét, aki esetleg a szövegek felé fordul, mivel azok kivétel nélkül kelta nyelven lettek felénekelve. Ennek ellenére a lemez tele lesz fogódzókkal, értve ez alatt Anna Murphy erotikusan búgó hangja mellett, a sokszor virtuóz hangszerkezelést. Vagyis a The Arcane Dominion továbbra is kellemes, elsőre talán nehezen csúszó, de mégis érdekes darabja lesz az Eluveitie diszkográfiának. Ami megtartja a borítón feszítő transzba esett sámán két tenyerének ellentmondásos tartalmát, a röghöz kötött létre utaló tüzet és az ősi hiedelemvilág tradíciójának szimbólumát.

Myspace