A The Bereaved második nagylemeze idén áprilisban jelent meg a Vic Records gondozásában, ennek apropójából kerestem vissza, mit is írtam anno a Darkened Silhouette-ről, a svédek első próbálkozásáról. Ami a lényeget illeti, akár kopipésztelhetném is az öt évvel ezelőtti véleményemet, annyira semmit nem változott a srácok hozzáállása a dolgokhoz.

Valamennyit azonban mégis; a hangzás ezúttal már közelít a kifogástalanhoz, ami Dan Swanö (Opeth, Katatonia, stb.) munkáiról úgy általában is elmondható, plusz az új énekes, a Divine Heresy-ben is tag Travis Neal érkezésével a torok-fronton is erősebbek a korábbinál. Ezeket leszámítva azonban megdöbbentő számomra, miért nem akar egy tízéves banda valami egyedit, nyilvánvalóan meglévő technikai képességeihez méltót alkotni. Az agresszív riffek-dallamos refrének receptjét az In Flames-től a Scar Symmetry-n át anyám tyúkjáig már kismillió zenekar kiváltotta, nincs szükség még egy csapatra a klubban. A dalok amúgy nem lennének rosszak, de nekem már nincs igazán kedvem ilyesmit hallgatni.

Fent egyébként szándékosan a technikai képesség kifejezést használtam, és nem a tehetséget. Ez utóbbiba ugyanis a kreativitás is beletartozik.

The Bereaved