A mai tömegközlekedésben vannak bizonyos szituációk, amikből az ember csak leszállással menekülhet meg, vagy csendes forradalmárként megpróbálja nem kimutatni előbukkanó érzelmeit. Számomra ilyenkor a fülembe zakatoló zene szolgáltatja a legerősebb habarccsal felépített mentsvárat. Kifejezetten efféle helyzetekre van pár album az mp3 kütyümön, mint például a Light This City Stromchasere vagy a Rotting Christ Theogoniája, amikhez vész esetén bármikor szívesen nyúlok. A tegnapi nap folyamán erre a listára sikeresen integráltam a Lost Versest is, történt ugyanis…

…hogy egy furcsa figura, pont arra a villamos vagonra, azon belül is pont abba a négyes helyre vackolta be magát ahol én is voltam. László - kinek nevét egy különféle rikító színekben pompázó plüss kulcstartó hirdette övtáskájára aggatva - a harminc perces út folyamán végig vakargatta magát, mindig találva új megkapirgálatlan bőrfelületet testén. Néha fel is állt, hogy megnézze az állomások listáját, de természetesen bőre polírozását eközben sem fejezte be, sőt néha egy lábra állva különböző pózokban feszített. Az ember akaratlanul is rá irányította figyelmét…

Lényeg, ami lényeg: László produkciója iszonyat röhejes volt, de egyben aggasztó is, hisz ki tudta mikor zuhan rá valakire egy nagyobb fékezés következtében. Miközben a színjáték zajlott számomra az új Red Shore lemez nyújtott erőt ahhoz, hogy figyelmem eme szerencsétlen flótásról inkább az 1-es villamos vonalán zajló rohanó pesti élet pillanatképeire irányítsam.

Mivel deathcoreról van szó talán furcsán hangzik, hogy ezt a cuccot a lebilincselő, az izgalmas és a szórakoztató jelzőkkel fogom illetni, pedig ez a baromi nagy igazság. Már a tavalyi Unconsecrated album dalai sem voltak piskóták, de ez az új korong egyszerűen zseniális. Már régebben is nagyon bírtam a Red Shoréknál alkalmazott hangzásvilágot, amit leginkább a tavalyi Carnifex album hangulatvilágához tudnék hasonlítani. Különösen a lábdobok megszólalása és a basszusgitár röfögése lopta be magát ismét szívembe. Az ének maradt a megszokott hörgős morgós brummogás, viszont még mindig megunhatatlan. Nálam egyértelműen a negyedik helyen feszítő Knives and Wolves című szám verte le a biztosítékot. A basszuskiállások és azok a riffek… Parasztosan szólva: Király!

Így az írás végére azt hiszem már csak annyit fűznék hozzá: Red Shore koncertet a Dürerbe!!!

Az előző The Red Shore korongról itt firkáltunk.