Nyolc óra múlt pár perccel. Az Artemovszk 38 gyomrának küzdőtere kényelmes térközzel mérve háromnegyedig tele, az emberek élénken diskurálnak, érződik a vénasszonyok nyarának bágyadt nyüzsgése. Még nem fáradt, de annyira nem is friss. Páran már a színpad felé fordulnak, de a többség inkább még csak a sörével foglalatoskodik. Negyed kilenc. Az őszi koncertterveket egy harsány ováció szakítja meg. Mr. Hensley határozott, öles léptekkel siet kedvenc hangszere felé, bár nem utolsóként, ahogy azt a nagy zenekaroknál szokás. Ellenőrzi a billentyűket: „minden rendben”. Közben szeme sarkában elmorzsol egy huncut kacsintást. Mögötte feltűnik Sid Ringsby és basszusgitárja, akit talán éppen fél órával ezelőtt olvaszthattak ki húsz éves hibernációjából. Legalább is a szemeiből valami hasonlót lehet kivenni. Majd következik a Live Fire maradék három tagja (Eirikur Hauksson - ének, Ken Ingwersen - gitár és Tom Arne Fossheim - dob). Pár pillanat és a spontán, sallangmentes bevonulást követően felbőg a Hammond.

Kezek a magasban, de valahogy még nem az igazi. A banda mindent beletesz, de Hauksson és Ingwersen széles gesztikulációja inkább merénylet, mint hívogató szó. Ken a mennyei mannától megittasulva zenél, zenél és zenél, nem is néz le a színpadról, csak érzésből játszik. Most ő az apostol és mi pedig az ő nyája. Azonban a nyáj valahogy nem akarja meghallani Urának szavát. Talán nem is hiszi, hogy ő hívogatja, vagy csak nagyon lassan hajlandó felébredni. Kísérői valahogy nem erre számítottak igazán, azonban Ken arcán nyoma sincs kétségnek: „Higgyétek csak el, ők az enyéim!” Innentől kezdve már csak az volt kérdéses, mikor talál egymásra a zene és közönsége.

Ez a lélektani pillanat a kezdést követő bő félórával, a Circle Of Hands alatt következett be. Remek zene, szerzőjének minden fifikája benne foglaltatik, nem is nagyon lehetett neki ellenállni. A szám végén mindenki keze egyöntetűen a magasban, jelezzük, hogy „igen, megértettük”. Ami ezután következett, az röviden összefoglalható azzal sokat mondó kifejezéssel, hogy öröm zene, rengeteg énekeltetéssel, hangszercserékkel. Minden pillanatáról megemlékezni talán nem is érdemes, éppen ezért csak párat emelnék ki. Ezek között számunkra (magyaroknak) talán a legérdekesebb az volt, amikor Ken a tőle megszokott őszinteséggel megígérte, hogy a közeljövőben írni fog egy dalt, de immár magyar szöveggel. Erre azt hiszem minden jó érzésű zenekedvelő csak annyit tud mondani, hogy várjuk szeretettel!

Számomra innentől a koncert egy fokozatos időutazást jelenített meg, olyan korszakok, olyan zenei mélységeibe és magaslataira kalauzolt el, amiket (szemben a publikum becsült átlagéletkorával) koromnál fogva nem élhettem meg. Ezt a kettősséget, ha tetszik zenei csúcsot (már amennyiben van értelme egy Ken Hensley koncerten ilyeneket keresgélni) nálam leginkább a The Last Dance közelítette meg a Blood On The Highwayről. Olyan szempontból is egy váltás volt ez a szám, hogy lényegében ez nyitotta meg az utolsó nagyobb rohamot, ami során előkerült többek között az Easy Livin’ is.

A végjáték a megszokott elemeket hozta. A színpad egyik oldalán a zenekar, a másikon Ken. Az előbbi szépen odasasszézik a mesterhez, miközben a Stealin’ basszusalapja megy, pár perc fakultatív hangszerkínzás, majd a számnak is vége. Utolsóként a Lady In Black nagy egymásraborulása, majd a dob szólóval együtt még egy számra visszakiabálják őket. Ken szinte gyermeki áhítattal veszi tudomásul, hogy a közönség igen, valóban akarja még. Azonban csak egy dalnyi ráadás kerekedik ki, pedig a hármat-négyet szinte még úgy kívánjuk is, de sebaj, mert ennek ellenére óriási volt. Vége a koncertnek, rápillantok az órámra (21:50), alig több mint másfél órát játszottak.

Kifelé menet még hallani a Lady In Black refrénjét halkan dúdolókat, de a hajóhídon már csak a konkurens pop döm-döm hallatszik. Kolléga úrral megadóan tekintünk vissza: Ég és föld.

Myspace

Fotók: hinekricsi