Szevasztok! Mivel újonc volnék ezen az oldalon, engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Medve Balázs a becsületes nevem, de hívjatok nyugodtan Macinak. Akik jártasak a budapesti underground zenei színtéren, azok ismerhetnek úgy, mint A Losing Season énekese/szövegírója, vagy mint a never_LAND gitáros-énekese. Akik jártasak a XVI. kerületi éjszakai közlekedésben, közelebbről a 908-as busz útvonalán, azok ismerhetnek úgy, mint “az a fazon, akit rendszeresen Cinkotán ébreszt fel és rugdos le a buszvezető a járműről” (na igen, az átszállás nélküli hazaút átka). Akik jártasak a csömöri kispályás labdarúgó bajnokságok világában, azok ismerhetnek úgy, mint a Kajmánok csapatának végtelenül stabil cserejátékosa (ha nem ér rá az állandó hálóőr, engem zavarnak a kapuba, ez sokat elárul a képességeimről.)

Ez a blog nem a kispályás foci nehézségeiről, de nem is az éjszakai buszozás árnyoldalairól fog szólni. A figyelmes olvasók már bizonyára kitaláták, hogy a központi téma a Zene lesz! (meglepő dolog ez egy zenei oldalon, nem?)

Arról fogok most mesélni, hogyan lettem Rajongó.

Zene iránti szeretetem már kisgyermekkoromban megmutatkozott: énekeltem a suli énekkararában, ahonnan ötödikes koromban kirúgtak (ekkor kezdtem mutálni), otthon pedig sokat pörgettem a Paff, a bűvös sárkányt a 100 Folk Celsius-tól, még bakeliten. Nagy kedvencem volt még Halász Judit Helikoffere, illetve a Kaláka Pelikánja (egyetlen utalást engedjetek még meg a BKV-re: ha jól füleltek, rájöhettek, az új BKV szignál a HÉV-eken és újfajta buszokon a Kaláka együttes “Bőrönd Ödön” c. eposzából csippent ki). Mindent egybevéve egészséges gyermekkornak volt ez mondható, mivel az olyan kóklerek, mint Papp Rita, ekkoriban még a kanyarban sem voltak - meggyőződésem, hogy a sok sérült lelki világgal rendelkező jelenkori kamasz nem a véres videójátékoktól vagy a belezős akciófilmektől lett ilyen, hanem attól, hogy a szülei Papp Ritát hallgattattak vele kiskorában. Én ezt hálaazégnek’ megúsztam, minden látható lelki seb nélkül.

A gondok ott kezdődtek, mikor megérkezett otthonunkba az MTV Europe. Hirtelen már nem az kellett nekem, amit otthon találok, hanem az, amit a tévéből kapok, mivel nem az volt a fő téma a suliban, hogy “Fú, tegnap is meghallgattad a Volt egy fakatonát a Kalákától?” hanem az, hogy “Fú, láttad azt az új klippet, amiben olyan lazán brékelnek?”. És mivel mindenki tartozni akar valahova, hát én is számolatlan órákon át bámultam a villogó dobozt, nehogy lemaradjak valami másnap lehetséges beszédtémáról. Mivel az ifjonti lélek (hogy tiszta legyen a kép: 12 éves voltam akkoriban) még kevésbé ismeri a minőség fogalmát, de az iskolai hierarchia működési elvét annál inkább, nevezetesen, hogy ki a menő, és ki nem, a preferenciám is ezt a vonalat követte, így természetesen a slágerlisták élmezőnye alapján formálódott. Hatalmas balszerencsémre akkoriban egy új csapat, a New kids on the block vezette Step by step c. slágerével az összes létező toplistát (akkoriban ez számomra kettőt, a Euro top 20-at meg a tengerentúli 20-as listát jelentette), így én is New kids-rajongó lettem… Amint látjátok, a marketing gépezete lelkifurdalás nélkül, egy villanásnyi idő alatt magába szippantott. A Step by step után jött a Tonight, később a Happy birthday (vagy tudja a f@szom, mi volt a pontos címe…), eme három szám ismeretében már keménymagos rajongónak éreztem magam.

Ebben a posványban tapicskoltam hetekig, tán hónapokig. Hatalmas szerencsémre volt viszont egy osztálytársam, bizonyos Dávid, illetve volt neki egy szembe’ szomszédja, bizonyos Endre. Endre igazi PVC-dzsekis Moby Dick rajongó középiskolás volt, lóhajjal, óriásnyelvű Puma cipővel, meg minden, Dávid igazi és legnagyobb példaképe. Nem csoda hát, hogy ezen osztálytársam erősen kiröhögött, mikor szó esett a Zenéről - szerinte a New kids on the block pár nyálas úri fiú erőtlen próbálkozása arra, hogy elhitessék a világgal, ők bármelyik pinát megkaphatják (na jó, biztos nem így mondta, de valami ilyesmi volt a lényege, a “nyálas” szó legalábbis fixre szerepelt benne). Én erőtlenül próbáltam védekezni, hogy “dehát vezetik a slágerlistát” ő pedig válasz helyett a kezembe nyomott egy kazettát, hogy “Ezt hallgasd meg, na EZ a jó zene!”. Akkor még nem is tudtam, hogy ez a pillanat történelmi jelentőségű lesz.

Hazamentem, és némi puffogás kíséretében belöktem a lejátszóba a szalagot - ami pedig azután történt, azt nem nagyon tudom szavakkal leírni… Körülbelül olyasmi lehetett az élmény, mint amikor az ember először iszik rendes kávét a 2 in 1 helyett, vagy először iszik rendes sört a Tesco Lager helyett, vagy először szív amszterdami füvet a hazai helyett… Lényeg a lényeg: egyből érzi, hogy eddig valami kamuval volt csak dolga, és ez a mostani, EZ AZ IGAZI.

A kazetta, amit kaptam, a Guns ‘n’ Roses Use your illusion I. lemeze volt, elején a Right next door to hell c. örökbecsűvel. Képzelhetitek, mekkora emocionális bomba volt ez nekem a New kids lifegő segglyukkal előadott dalai után! És innen már nem volt visszaút - szerelem volt ez első hallásra, egy életre szóló szerelem kezdete.

A Use your illusion I-et először a teljes Guns életmű beszerzése követte, aztán jöttek mellé a magyar kultbandák, mint a (szebb napokat is megélt) Akela, a Moby Dick, a Beatrice, vagy a szárnyait bontogató legjobbmérges Tankcsapda, aztán jöttek mellé a külföldi trash-szörnyek, mint a Sepultura, a Metallica, később a Machine Head, és hadd ne soroljam tovább. A zenei világom egyre szélesedett, és szépen, lassan bekúsztak olyan formációk is a kedvenceim közé, akik néha köszönőviszonyban sincsenek a gitárzenével (gondolok itt pl. a Prodigy-re).

Hát így lettem Rajongó.

Nem egy bizonyos zenekarért, hanem a Zenéért rajongok. Azt hiszem, azóta is azt az érzést keresem minden Zenében, amit akkor, a Right next door to hell c. Guns nóta hallgatásakor éreztem - azt az Erőt, azt a lendületet, amit az egész produkció sugárzott magából. Axl süvöltött, mint egy disznó, egyből az arcomba mászott, nem hagyott lehetőséget elfutni. Nem is akartam: úgy éreztem, akár Földgolyót is fel tudnám emelni. Azóta is ugyanezt érzem minden jó zene hallgatásakor: érzem, hogy élek, hogy erősebben folyik a vérem, hogy kitisztulnak, élesednek az érzékszerveim…  Ugyanez az érzés van a Pearl Jam Ten-jén, a Biohazard Urban discipline-jén, ugyanez az érzés van a Prodigy The fat of the land és Invaders must die lemezein, vagy a Pendulum In silico lemezén, és persze az olyan deathcore és hardcore bandák is hozzák, mint az All shall perish a Hate, malice, revenge lemezzel, vagy a Terror a Lowest of the low-val. Adrenalinbomba mind, egytől egyig! A listát pedig ugyebár a végtelenségig folytathatnám.

Természetesen nem fejezhetem be eme írást úgy, hogy hiányozzon a morális tartalom.

Kevesen olyan szerencsések, hogy akadjon a környezetükben valaki, aki megmutatja azt a bizonyos ajtót, amin magadnak kell belépned. A legtöbb embernek az jut, amit eléjük tesznek, mivel fogalmuk sincs arról, mi van még az étlapon. Megeszed, vagy nem eszed, ennyi a választék.

Szoktam kérdezni emberektől: “Te milyen zenét szeretsz?” A kedvenc válaszom: “Ó, én mindent meghallgatok.” Hát baszd meg, ez nem válasz! Mondhatnák helyette azt is: “Ó, én csak egy birka vagyok, nincs véleményem.” Remélem értitek, mire gondolok.

Az a bizonyos “minden” ugyanis mindaz a híg fos, amit a média eléjük tesz (mint nekem volt anno a New kids on the block), gondosan felcímkézve, hogy “Ez rockzene, nesze!” vagy “Ez emo, nesze!” Ez az útvonal nem vezet máshova, csak a kereskedelmi tévék vidéki roadshow-jainak világába, ahol a birka népek agyatlanul tapsolnak az öregedő Anitának, majd utána ugyanúgy a bosszantóan hamis No Thanx-nek.

A zene szeretete ott kezdődik, amikor elindulsz valami érzés után, ami nélkül kevesebbnek érzed magad. Ott van a nővérem példája, aki az utóbbi 2 évben totálisan rákattant a salsa-ra. Fene a gusztusát, de látom, hogy neki eddig ez hiányzott. Elkezdett végre rendesen ÉLNI. Vagy ott van az unokatestvérem példája, akinek számolatlanul vittem a metal-lemezeket, mégis a Drum n’ bass-ben találta meg önmagát, a saját zenei világát, mert érezte, hogy más kell neki, nem a zúzda. És örülök, hogy megtalálta a helyét, annak ellenére, hogy az a zene nem az én világom. Örülök, mert nem volt rest megkeresni!

Egy szó mint száz: ne legyetek birkák! Hallgassatok olyat, ami tetszik - de ne mások rakják elétek! Keressétek meg saját magatoknak. Amíg ezt nem teszitek meg, nem lesztek mások, csak önkéntes termékminta-tesztelők.

Viszlát legközelebb!

Maci