Nem bűn az önismétlés, sőt ennek a gyakorlatnak olyan bandákat köszönhetünk, mint mondjuk a Cannibal Corpse, a Motörhead vagy éppen a Slayer. Az ezzel párosuló önjáróságnak azonban az a veszélye, hogy a prezentálni kívánt mondanivaló a folyamatos újramagyarázások közepette szépen elsikkad. Az Ensiferummal is valami nagyon hasonló történt, annyi különbséggel, hogy a már amúgy is kiüresedett váz feltöltésére ezúttal semmilyen ötletük nem volt.

Aki az elmúlt évek alatt is figyelemmel kísérte a banda életét, pontosan tudja, hogy nem rég zárult le egy tagcserékkel terhelt időszak. A 2007-es Victory Songs lemez ennek az átmenetnek a végére tette le a pontot, ennek fényében logikus lépésnek tűnik a zenei irány átgondolása. Azonban az ilyen útkereséssel akkor érdemes igazán foglalkozni, ha vannak vele kapcsolatban konkrét elképzelések is. Ezért eshetett meg, hogy a mainstream műviking színtér legfényesebb finn csillaga a From Afar-en végül önmaga paródiájává vált.

Az invenció hiánya az ő esetükben egyáltalán nem új jelenség, hiszen a sosem létező hitelesség mellett a banda bár csendesen, de már régóta döglődik. A 2001-es debüt album virgázós, hörgős őrjöngése még valami olyat képviselt, amit ugyan már akkor sem lehetett igazán komolyan venni, de legalább volt értelme beszélni némi agresszióról. Ennek kifutása azonban már az első alkalommal kérdésessé vált, és erre nem is kellett jobb példa, mint a három évvel később megjelent igen csak szürke Iron, majd Jari Mäenpää kapitulációja és átpártolása a Wintersunba. A végleges megoldást aztán Petri Lindroos importálása a Northerből, majd a Dragonheads EP és a Victory Songs eladási sikerei jelentették. A szar, ahogy mondani szokás, azonban egyre csak gyűlt és gyűlt, és a már említett From Afar-ben csúcsosodott ki igazán.

Ha volt valami előremutató a Victory Songsban, akkor az valami olyasmiben keresendő, hogy egyértelművé tette a nyitást a korábban csak félve vállalt epikus megközelítés felé. Ugyan megőrzött valamennyit az első két lemez riffjeiből, de a Mäenpää fémjelezte korszak már egyértelműen a megszaporodó kórusnak és a megnyúló bontásoknak adta át a helyét. Ezt az epikus felhangot növelte még az is, hogy egyértelművé vált a nyitó-záró téma, ami ilyen-olyan csűrés-csavarás útján, de rendre felbukkant az albumon. A From Afar is lényegében ugyanezt a vonalat vinné tovább, de itt már tisztán érződik a felhígulás, az erőlködés, a „több, többet nyom” felfogása.

A tempó ugyan felgyorsul, viszont a valós tartalomhoz viszonyítva a számok elképesztően megnyúlnak. Erre talán a legjobb példa a két részre bontott kalevalai idézetekkel operáló Heathen Throne, ami egyértelmű örököse a 2001-es korong Väinämöinen párosának, annyi különbséggel, hogy összességében majd két és félszer olyan hosszú. A By The Dividing Stream bevezetőjének álmosító prüntyögése is majd egy perccel továbbtart, mint 2007-ben. Ráadásul az eddig is gyenge szövegek terén olyan infantilis bájosságok tűnnek fel, mint pl. a Ahti analógiájára írt Twilight Tavern kórusában elhangzó rövid részlet: „Life is so short ,oh son of the North, you’ll find your peace, at the end of the journey.”

Természetesen sorolni lehetne még tovább a párhuzamokat, de értelme nem túl sok lenne. Az biztos, hogy az album szerkezete és a számok jellege terén elég feltűnő az azonosság a 2007-es kiadvánnyal, ami ugyanakkor nem annyira meglepő, ha hozzávesszük még azt, hogy a produceri feladatok ellátására azt a Janne Joutsenniemit kérték fel, aki már a Victory Songs születésénél is bábáskodott. Azonban ez a lényegen mégsem változtat, ezért csak osztani tudom azokat a nézeteket, melyek szerint az ingerszegényre sikerült fedő és a belbecs hiánya között nem is olyan meglepő az egyezés.

Myspace