Akárhogy is nézem, Dave Mustaine minden szempontból egy maghatározó alakja a metal társadalomnak. Lehet őt szeretni vagy akár utálni, egy valamit nem lehet rá mondani: nem tud zenélni. Ezt a tényt, a mostani “Endgame” című lemezével újfent bebizonyította. Hogy mit is rejt Megadave legújabb „Fallout” hangulatú apokalipszisa, azt rögtön meg is osztom veletek.

Számomra az idei év néhány lemez kivételével igen semlegesnek mondható. Mint az “Endgame” esetében, volt amit nagyon vártam és meg is hozta a várt sikert. Dave úgy tépi a húrokat mint anno a “Rust In Peace” lemezen és valljunk be, az nem éppen mai darab. Már a “United Abominations“-on is világossá vállt, hogy Mustaine tényleg visszavág mindenkinek, akinek csak teheti.

A nyitó “Dialectic Chaos” igazán ötletes gondolat volt felvezetésnek. Ez az instrumentális darab, olyan lendületesen indul, hogy simán elégeti a CD lejátszóm a lézer fejét. Szerencsétlen olvasó berendezésemnek szusszanásnyi ideje sincs megállni. Most kicsit megszívta az “Endgame” esetében, mert egy pillanatig sem várhat kegyelmet tőle (számára tényleg itt a végjáték). Fogós riffek és szólók tömkelege jellemzi ezt a karikát, a megszokott Dave énekstílussal fűszerezve. Mind közül, viszont kiemelném a “44 Minutes”-et, ami valami eszméletlen milyet hasít. Mintha egy szamuráj karddal vágnánk almát, szép lassan, had szenvedjen csak. Életem első esete volt, hogy nem is a szólót figyeltem, hanem a ritmus témát alatta. Ezt a szerzeményt fokozott figyelemmel kell hallgatni. Dallamai nagyon fülbemászóak, csak úgy mint a “How the Story Ends”-ben. Ezen kívül ami nekem még nagyon tetszett az a “The Right to Go Insane” záró szerzemény és a dallamosabb, helyenként már lírai “The Hardest Part of Letting Go”, amely a végére azért nem marad a kezdeti tempóján.

A fogós témák mellett megint semmi panasz nem lehet a hangzásra, ami letépi a fejed, ha teljes hangerőn hallgatod. Valjuk be, nem is nagyon szabad lejebb tekerni a volumét, mert az magától újra visszamászik a legmagasabb stádiumba, ezt garantálom. Érdemes vetni egy apró pillantást a felállásra is, hiszen a legutólsó lemez óta már Chris Broderick húzza a másik hat húrost Dave oldalán, akit a Nevermoreban láthattuk eddig.

Egyetlen problémám azért mégis akadt az új „Deth” anyaggal kapcsolatban, az pedig a lemez közepe, pontosabban a közepét alkotó számok. Valahogy egybefolyik nekem ez a rész, és ezt többszöri hallgatás után sem változott, pedig napi rendeszerességgel kinzom a lejátszómat vele.

Ennek ellenére ez a korong, ha nem is teljes mértékben tökéletes, az egyik legjobb eresztés volt Davetől, akitől utoljára 1994-ben hallhattunk hasonló minőséget, a “Youthanasia” esetében és az sem ma volt. Azt a lendületet, amit elkezdettett a “United Abominations”-on, ezen a csúcspontjára emelte, méghozzá nem is akárhogy.

Ha választanom kellene a Metallica és a Megadeth “párharca” között, egyértelmű lenne kire voksolnék. Dave Mustaine jelenleg rommá alázza régi társai mostani munkáit. Tehát érdemes figyelni a Megadavere mit is tesz le az asztalra. Vigyázat, nagyot harap!