Sziasztok!Kicsit hosszúra nyúlt, ez a kényszerszünet, de végre ismét volt egy kis időm írni és gondolkodni. (Haha! Nagy szavak) Az egyik nem pont fényesre sikerült koncertünk után, beszélgettem egy kedves barátommal, pár pohár, szúrós lötty mellett, és megakadt a fülem - már amennyire abban az állapotban, ez lehetséges és elképzelhető volt - egy bizonyos mondaton. A diskurzus éppen arról folyt, hogy ma kicsiny hazánkban mennyire nehéz a bányászok és a kezdő zenekarok élete. Hogy néha egészen mélyen meg kell hajolni a „Sötét Oldal” előtt, hogy pár tyúklépésnyit előrehaladhassunk a világot jelentők felé.

Barátom, miután kellemesen megrázkódott a második kör után, letette - egyes szemtanúk vallomás szerint, lecsapta - a poharat a pultra és a következő aranyigazságot bökte ki: „Nézd, vagy időnként tisztára nyaltok egy-két talpat, vagy maradtok undergroundba!”

Itt tenném rögtön hozzá, csak hogy ne érje szó a ház elejét, hogy nem vagyok egy nagy metál/rock/underground történész. Szeretek zenélni, és szeretem a metálzenét, ismerek pár zenekart, de sem kategorizálásban, sem zenei minőségellenőrzésben, nem szereztem doktori címet. Nem is feszegetek ilyen témákat a bejegyzésekben.(Egy zene, vagy tetszik, vagy nem. Nem azért hallgatom meg, mert valamilyen kategóriába tartozik) Éppen ezért, ha az underground szó valahol eltérne a szótárban megfogalmazottaktól, úgy kérem, nézzétek el nekem.

Szóval az ominózus mondaton én is sokat gondolkodtam. Ki mennyire akarja a sikert és ki az aki „csak” sikerhajhász. Arról, hogy ma mi „menő” Magyarországon, zenei téren, és hogy mi trend, arról - mint azt az előző bejegyzésem kommentjeinél is láthatjátok - erősen megoszlanak a vélemények. Hogy ki fér oda a húsos fazékhoz, az meg már megint egy másik kérdés. Sokfelől hallunk arról, hogy ma milyen nehéz meg lehetetlen a nagyok közé bekerülni, pénz és támogatók nélkül. És tuti Ti is hallottatok vagy ismertek olyan zenekarokat, akikből árad a tehetség, de a pár évnyi klubozgatás sem hozta meg az áttörést. Aztán egyik napról a másikra eltűnnek. Okok: beleuntunk, belefáradtunk, már nem hiszünk benne…

Fura, amikor én elkezdtem úgy csinálni, mintha bármi közöm is lenne a hangszeremhez, azon kívül, hogy a nyakamban lóg, nagyokat röhögtem a próbákon, jókat buliztunk a haverokkal és zenekartagokkal egy-egy koncert alatt és után, és bár hazudnék, ha azt írnám, hogy soha, de az biztos, hogy az utolsó gondolataim között szerepelt, hogy mikor leszek már végre én is sztár. Mikor lesz már az, hogy forró, illatos női fehérneműek röppenek a színpadra, mikor előbújok a backstageből. Tény, hogy sose vetettem meg volna ezt az életformát, ahogyan Al Bundy és megfogalmazta: „Prostik és pizzák között vergődve” de én - ez most bármennyire is nyálasan hangzik - szerettem és szeretek is zenélni. Nekem mindig mindegy volt, hogy éppen 5 vagy jobb esetben 50 embernek adtunk koncertet. A buli hangulatát sosem attól tettem függővé, hogy hány lemezt adunk el vagy, hogy a szakma mennyire becsüli meg a munkásságunkat. Persze idővel az ember - ha kellő önkritikával rendelkezik - állít önmagával szemben elvárásokat, ahogy az évek és rutin dolgozik benne. Szépen lassan kiforrja magát, és talán nem elégszik már meg a két riffes nótákkal, (azzal sincsen baj, ha igen, lásd egyes punk zenekarok, akik egyébként szerintem az egyik legjobb hangulatú bulikat képesek összeröffenteni.) de továbbra sem a szakmának játszik, hanem a közönségnek és bármennyire is egoista duma, de legfőképp önmagának.

Ilyen feltételekkel pedig nem érzem azt, hogy gond lenne, ha bármely zenekar is az undergroundban „ragadna”. Persze, aki majd később ebből szeretné megadni a „mindent” a kis gügyögős babaképűnek, aki pelusba csinál és apának szólítja, annak nem árt ráfeküdnie a dologra. De ebben az esetben sem hiszem azt, hogy ha a helyzet úgy hozza meg kellene alázkodni, vagy más érdekeit túlzottan is figyelembe kellene vennie. Azt meg azért vegyük természetesnek, egy egészségesen működő zenekarban, hogy persze minden lemondásokkal jár. Ha zenélsz, és tényleg komolyan gondolod, az időt és pénzt vesz el, elég nagy mennyiségben. Alkalmazkodni kell a zenésztársakhoz, észnél kell lenni, az első demó meghallgatása után, amikor új értelmet nyernek a „hamis” és a „pontatlan” szavak. De ha a csapat összetartó és eltökélt, akkor ezek a minden zenekar életében előforduló, szükséges alkuk, ne okozzanak már gondot!

Aztán ha kihúzzák a lottószámaidat vagy valamely, a szakmában már elismert és sikeres management, vagy nagyobb zenekar, lát fantáziát abban, amit Ti csak nevetve „zenekarnak” neveztek, akkor persze pár dolog más értelmet nyert. De nagy duma, meg a parasztvakítás mellett, annak a mondatnak, hogy: „nem felejtjük, honnan indultunk” tényleg van egy aprócska igazságtartalma.

Az underground kicsit olyan, mint az ovi, ahol még nagyon aranyos, meg elbűvölő, amikor esetlenül tipegsz, de még anyudádék is csak nevetve legyintenek, hogy azért szaladni még nem fogsz. (Vagy ha igen, akkor azért sebtapasz legyen kéznél) Innen megyünk aztán suliba, ahol majd szépek és okosak leszünk, megtanulunk sok fontos és annál több fölösleges dolgot, végül jobb esetben felvesznek egy fősulira, ahol meg majd szakosodunk, hogy tökélyre fejlesszük, az amúgy addig elég csökött tudásunkat, de ha a 8 általános után végül mégis a lapátot választod, attól még az oviba Te is ott voltál.